A láb
Ritkán járok anyám felé.
Évente egyszer, kétszer.
Mindig is ritkán jártam, mióta elköltöztem több száz kilométerre tőle.
Harminc éve is lassan.
Nem érdem, nem panasz, csak írom.
Így alakult.
Mindig meghallgatott, ha meséltem valamit, de egy idő után én is megválogatva meséltem, mert megítélésem szerint nem mindig ésszerűek voltak a megnyilvánulásai a dolgaim felé, vagy éppen nagyon is azok voltak, és én egyiknek sem örültem túlságosan. Lehetett a reagálás a végletekig leegyszerűsített, falusi fekete, fehér, amivel a magam színes, sokrétű fővárosi létemben nem tudtam mit kezdeni, vagy annyira döbbenetesen éles látásúak, amelyek viszont … hát fájtak, hogy öcsém, tényleg, hogy a túróba nem láttam én ezt így eddig.
Én is meghallgatom mindig. A falusi ki halt meg, ki kit szeretett el a másiktól, kit mivel műtöttek újdonságai után ezerszer ismert történetek jönnek apámról, aki alkoholista volt és anyám majdani koporsója szögeinek a felét biztos ő verte bele.
Én is tudom, ő is tudja.
Én is ismerem a történeteket, ő is ismeri.
Minden alkalommal előhozza valamelyiket, ami nem baj, így beszéli ki magából a frusztrációt, hadd tegye. Úgy hallgatom sokadjára is a történeteket, mintha elfelejtettem volna. Belül sírok csak, érte. Hogy mekkora kárt tesz magában, hogy még most sem tudja elengedni ezeket a dolgokat. Hogy még most is sérelemként éli meg és emlegeti. Apám már lassan 20 éve halott.
Az egyik látogatáskor ültünk egymással szemben, én is, ő is mezítláb volt. Akkor már faluban éltem én is, tyúkokat tartottam, veteményeztem, és ilyenkor a nyári melegben sosem húztam zárt cipőt. A talpam megkeményedett, a sarkam néhol finoman repedezett a leggondosabb esti áztatás, kaparászás, dörzsölés, krémezés után is, a lábkörmök hajlatai pedig mindig beittak egy kicsit a föld porából, ami majd csak októberre tűnik el sokszori lábápolás után. Hja, a paraszti lét örömei!
Szóval, ültünk egymással szemben, mesélt valami régi történetet. Egyszer csak tűnődve elhallgatott, a lábfejemet szemlélte, majd lassan megszólalt:
- Nekem is így nézett ki a lábam, amikor fiatalabb voltam.
- Igen? - kérdeztem vissza.
- Igen – felelte beletörődően és folytatta a történetét.
Ekkor már beteges volt, igazán hosszú évtizedek óta az volt, már örült, ha önmagát ellátta, megfőzött magának, az öcsémnek, kiteregetett az automata mosógép után, a kertet sem művelte már nagyon régen.
Ebben a pár szóban benne volt az egész élete. Sóvárgás a fiatalság után, a napi veteményesben matatás utáni kellemes fáradtság után, a mozgás adta szabadság után, a valamikori több erő után. Amikor még a hátára vett és úgy szedte az uborkát, mert én ordítottam, hogy pók, pók, pók, és egyszerűbb volt felvennie, és úgy hajlongva szedni azt az ugorkát'. Amikor aratás során kidőlt az ember az egész napi hajtástól. Amikor a tengeri kapálás derékszaggató mindennapjai után édes volt a pihenés, és örömöt adott az embernek a tiszta kukorica tábla látványa. Amikor három-négy hízó is hencsergett az ólban, 40-60 tyúk is széledt széjjel a felső kertben, és a szakajtó tojással volt tele, nem győzte eladni, elajándékozni.
Amikor még bírta magát – ez volt benne ebben a röpke párbeszédben.
Igaz, csúnya volt a lába, igaz, le és kimoshatatlanul koszos hatású repedezett, de akkor az volt a jó.
És most is ez lenne a jó.
Most is.
Ami most már sosem lesz.
