Sok antarktiszi expedíció fulladt már kudarcba, és sokan haltak meg a jeges vidéken. De van egy ember, akinél szerencsésebb és szerencsétlenebb egyszerre nem sok élt. Ismerjétek meg Sir Ernest Shackleton Endurance expedícióját Frank Hurley csodálatos képeivel!

Sir Ernest Shackleton

Teljes nevén Ernest Henry Shackleton 1874. február 15-én, egy tízgyermekes ír kvéker család második gyermekeként látta meg a napvilágot, 8 lány és egy fiú testvére volt. Rendhagyó módon ő mindvégig támogatta húgait abban, hogy tanuljanak, és álljanak a saját lábukra, holott ez akkoriban még elég futurisztikus elképzelés volt. Ő maga 15 évesen ott hagyta az iskolát, és tengerre szállt. 

Annak ellenére, hogy a hagyományos oktatási rendszerben nem jeleskedett, rendkívül fogékony elme volt, gyorsan tanult, és ösztönszerűen jól bánt az emberekkel, valamint érdekelte egy másik, akkoriban gyerekcipőben járó dolog is: a pszichológia. Rendkívüli adottságainak hála, gyorsan elnyerte felettesei, és később a közvélemény tetszését is, néhány kivételtől eltekintve.

Shackleton vonzó és érdekes személyiség... a legvidámabb fickó... született optimista, és csak úgy buzog benne az energia.
 - Sir Douglas Mawson, ausztrál felfedező

Az Endurance története

Shackleton részt vett harmadtisztként Robert Falcon Scott Discovery expedícióján is, de a megromló viszonyuk és némi egészségügyi probléma miatt Scott hamarabb hazaküldte őt. A felfedező ezután kezdett el gyűjteni egy saját expedícióra, tanulmányokat folytatott, ismerkedett, cikkeket írt, és feltűnt, hogy rendkívül jól bánik a közvéleménnyel. Népszerű, kedvelt ember volt, akinek a társaságát élvezték a férfiak, és akiért odavoltak a nők. Sok pénzes úriember kifejezetten azért támogatta a megnyerő Shackleton expedícióját, amelynek célja a tudományos kutatások mellett a kontinens átszelése volt, hogy távol tartsák a felfedezőt a feleségeiktől.
Végül összeállt a csapat, 28 ember indult útnak a messzi dél felé 1914. augusztusában, amikor már folyt az első világháború. Természetesen a mindenki által csak "Főnöknek" nevezett Shackleton felajánlotta a hajót és a legénységet a brit haditengerészet számára, lemondva az expedícióról, de ezt köszönettel elutasították, a király és a királyné is jó szerencsét kívánt az úthoz.

1915. januárjában a hajó jégtorlaszok közé szorult, és nem volt menekvés, az expedíció félbeszakadt, és a legénység és tudósok, a szánhúzó kutyák, és egy Mrs. Chippy nevű macska ideiglenes otthonává a hajó és jeges környezete vált. Októberben végül a hajó nem bírta a jégtáblák szorítását, és összeroppant. Ki kellett költözniük a veszélyes jégre, igaz, utána pár hétig még raktárként használhatták, amíg el nem süllyedt.

Frank Hurley, a tehetséges fotós fényképe az összetört Endurance-ról

 Az emberek és állataik a jégen ragadtak, a veszélyes és szeszélyes Weddel-tengeren, minden irányban sok-sok mérföldnyire a szárazföldtől. Nem maradhattak ott, egyetlen okból: fent kellett tartani a látszatot, hogy tesznek valamit a sorsukért, noha hiábavaló volt minden erőfeszítés. A morál megtartása miatt Shackleton elrendelte az indulást, de néhány nappal később - miután napi 1-3 km-nél többet nem tudtak haladni a nehéz terepen megállította a felesleges menetet. Kialakítottak egy tábort, ahová a Főnök mesterien helyezte el az embereket, figyelve az örök elégedetlenkedőkre, a gyengébbekre, a jó kedélyűekre egyaránt. Igazi csapattá váltak, barátokká, bajtársakká, a zord körülmények ellenére mindannyian boldogságról és elégedettségről számoltak be naplóikban.

Minden feladatot vidáman és készségesen végeznek, nincs panaszkodás, nyafogás, mindegy, milyen nehézségekkel vagy kényelmetlenségekkel találják szembe magukat. Ez elsősorban az expedíció vezetőjének, az ő ügyességének és vezetői képességeinek tudható be, de nagyba hozzájárul Frank Wild ragadós jókedve, kedélyes természete is. A legénység mindkettejüket tiszteli, szereti, és bízik bennük.

Frank Worsley kapitány, Endurance

 Persze nem maradhattak ott, a készleteik fogytán voltak, és el kellett indulniuk. Az Endurance-ról sikerült három mentőcsónakot megmenteni, ami elengedhetetlen, ha egy másfél méter vastag, folyamatosan mozgó, hullámzó, olvadó és töredező jégtábla választ el a 3500 méter mélységű fagyos víztől. Jól tudták ezt ők is, ezért minden megtettek, hogy a kis hajók épségben legyenek. Az egyre fogyatkozó energia, készletek miatt a Főnök hozott egy rendkívül népszerűtlen döntést: megkönnyítve a terheket, és csökkentve a fogyasztást, a kutyákat és Mrs. Chippy-t, a macskát le kellett lőni. 

Sajnos a jó hangulatot már sehogyan sem fenntartani, ezért maradt a kemény, fáradságos túlélés. A jég vészesen fogyni, törni, repedezni kellett alattuk, ezért minden pillanatban készen kellett állniuk a tengerre szállásra. Ez meg is történt, 1916. április 9-én, több mint egy évvel a hajó elakadása után. Az örök elégedetlen, de rendkívül jó szakember, McNeish, az ács, rendbehozta a három mentőcsónakot, félig-meddig alkalmassá téve azokat rá, hogy sikerrel szembenézzenek a körülményekkel: a viharos tengerrel, a hatalmas kiterjedésű, gyorsan mozgó jégtáblákkal. Shackleton itt is megcsillogtatta vezetői képességeit: úgy állította össze a három hajó legénységét, hogy mindegyik megálljon egymagában is, mindegyiken legyen orvos és hozzáértő tengerész, ha esetleg elszakadnának egymástól. Sajnos a hajók nem voltak egyforma állapotban.

Nyugat felé tartottak, a Deception szigetre, ahol egy bálnavadász-állomás volt. Az első éjszakát egy jégtáblán töltötték, de hajnalban kettéhasadt alattuk, csak a vakszerencsének és a Főnök gyors reakciójának volt köszönhető, hogy a lékbe zuhanó Holness matrózt ki tudta húzni a vízből. Később ráébredtek, hogy hiába eveznek nyugatra, az áramlatok egyre keletebbre sodorják őket, ezért végül irányt változtattak. A közeledő tél és az egyre fogyó készleteik miatt sietniük kellett. Április 15-én kötöttek ki az Elefánt szigeten, napok óta nem aludtak, nem ettek és ittak eleget. A legénység szinte azonnal mély álomba merült, a mindig talpon lévő Shackletont kivéve. Nem maradhattak ott, de a segítség nagyon messze volt. A sziget igazi pokoli hely volt, egy kopár, élettelen, szeles kiszögellés a fagyos óceán közepén. A Főnök ismét egy nehéz döntést hozott: kiválasztott négy embert, és eldöntötte, hogy útnak indulnak ők öten az 1500 km-re lévő Déli-Georgia szigetre, és segítséget hoznak. A legerősebb, legjobb állapotban lévő hajó a James Caird volt, ezért ezt megerősítették, befedték, kapott egy kis főzőeszközt. Április 24-ére készen állt. Shackleton átadta a tábor vezetését Frank Wild másodtisztnek, és útnak indultak öten, hogy örökre a feledésbe merüljön a történetük, vagy megmentsék magukat és társaikat.

A távolodó James Caird és a búcsúzó legénység, akiknek élete a kis lélekvesztő sikerén múlt

 Május 10-én értek partot, fagyási sérülésekkel, kialvatlanul, napok óta éhezve és szomjazva. A hajó már nagyon rossz állapotban volt, eltört a kormánylapát, és a sziget rossz oldalán, légvonalban kb. 50 km-re a céltól kötöttek ki. A bálnavadász-állomás és az öt sérült, fáradt, elgyötört túlélőt egy hideg, fagyos, feltérképezetlen, hegyvidékes szárazföld választotta el az életet jelentő állomástól. Ráadásul Shackleton két társa rendkívül kimerült, súlyos fagyásoktól szenvedett, az ő állapotukban nem próbálhatták meg a kockázatos átkelést az ismeretlen területen. Rövid pihenés után hárman indultak útnak, hogy segítséget szerezzenek. Sehová sem vezető hegygerincek, mély szakadékok, kockázatos gleccserek és veszélyes, fagyott tavak és folyók állták az útjukat, végül 36 fárasztó órával később elérték a bázist.

Az ott lévő norvég bálnavadászok és később érkező tengerészek, közös nyelv híján némán fogtak kezet a három túlélővel, tiszteletük jeléül. Shackleton azonnal hozzálátott a mentőexpedíció szervezéséhez, ami a még mindig zajló háború miatt nehézségekbe ütközött. Végül augusztus 30-án sikerült elérni az Elefánt-szigetet, természetesen Shackleton is részt vett a mentésben. Nagy megkönnyebbülésére és Frank Wild hozzáértésének köszönhetően mindenki túlélte a kalandot.

Sajnos a legénység több tagja végül az első világháború harcterein lelte halálát, de mindannyian tisztelettel gondoltak szeretett vezetőjükre, Shackletonra, aki élete végéig mindig emberei rendelkezésére állt, ösztönözte és segítette őket, noha ő maga is állandó anyagi gondokkal küzdött. Az, hogy a 28 ember épségben túlélte a két fagyos évet, az ő vezetési stílusának, és ötletes válogatásának volt köszönhető. Sajnos az expedíció - ahogy Shackleton egyetlen expedíciója sem - nem érte el a célját, de mégis sikeresnek tekinthető.

Ha tetszett, olvasd el az Extrém túlélők első részét is, ide kattintva!