Büntetőmunka a németeknél

2016. november 27. 07:45 - Tibitron79

Egy székely fiú a Wehrmacht szolgálatában - 4. rész

Az ukrán frontról való menekülés után folytatódik a fiatal székely története, aki 1944-ben a Wehrmacht besorozott katonájaként bejárta Európát.

Akcióban a Wehrmacht a keleti fronton

1944. május 1. - június 5.

Vizsgálati fogságban

Apámat katonai autóval vitték tovább az első fogdából, Borszéken át egészen Maroshévízig. Itt kicsit megnyugodott, hisz végül is már a hazájában volt. Kísérővel kimehetett a piacra vásárolni némi élelmet, majd pár nap múlva továbbindultak.  A Görgényi-havasok mellett haladtak, gyönyörű tájakon át, keresztül Szászrégenen, majd végül megérkeztek Marosvásárhelyre, ahol várt rá a katonai bíróság.

Legnagyobb meglepetésére, egy magyar kaszárnyába került, így két helyről is élelmezték, tehát ebben kivételesen nem volt probléma. Összebarátkozott az egyik őrrel, akit megkért, hogy írjon haza a szüleinek, hogy jól van.  Ezt írta az őr:

„Tisztelt uram! A Pista miatt ne tessék aggódni, mert nincsen semmi baja és jól érzi magát. Lehetséges, hogy hamarosan hazamegy szabadságra. A címét egyelőre nem írhatom meg. Majd ő személyesen megírja, ha szabad. Jelenleg Marosvásárhelyen van. Tisztelettel egy bajtárs!”

Szegény apja azonnal leutazott, végigjárta a kórházakat, mert azt hitte sebesülten fekszik valahol a fia. Természetesen nem találta meg. Később végre írhatott levelet, amiben beszámolt mindenről. Édesanyja és a nővére azonnal elutaztak hozzá, és a bíróság lépcsőjén végre találkoztak.  Könnyek között ölelték meg egymást, hosszú idő óta nem tudtak semmi biztosat apám felől. Később a bíró fogadta őket, és elmondták neki az egész történetet. A bíró megértő volt, de mindenképp ki kellett rónia valamilyen büntetést. Végül a csapattesttől való elmaradás miatt hat hónapot sóznak apámra. Szerette volna Budapesten letölteni a büntetését, de erre nem volt mód, német területre kellett szállítaniuk. Persze így is olcsón megúszta a dezertálást. Utána még három hétig Marosvásárhelyen volt, ami alatt nagyjából sikerült rendbe szednie magát.

 

1944. június 6-10.

Útban Glatz felé

Az őrmester kíséretében indultak el vonattal Kolozsvár felé, nem sokat vacakoltak, gyorsan haladtak, így hamarosan átlépték a Tiszát, és beérkeztek Budapestre. A szerelvény éjjel ért a Nyugatiba, onnan katonai autóval egyenesen a Royal Szállóhoz mentek, amit a németek lefoglaltak mint parancsnokság.

Másnap vasárnap volt, az őrmesterrel meglátogathatták a szüleit. Nagy volt az öröm, apám még arra is emlékszik, hogy borsófőzeléket ettek. Az apja az Angol-parkot emlegette, hogy jó lenne oda is kimenni, de a őrmester nem engedte. Fájó búcsút vettek, és még aznap elindultak Bécs felé.

Glatz a 40-es években

Innentől apám nem tudta, merre mennek, mi a végcél,  az őrmester nem mondott semmit. Beléptek Morvaországba, érintették Brnot, áthaladtak Szilézián, keresztül a Szudétákon. Végül megérkezett az első komolyabb büntetőhelyre, a mai lengyel Kłodzko városába, akkori német nevén Glatz-ba. Nagyjából három hetet töltött az ún. Donion-Kasarne-ban. Ez egy várszerű erődítmény, melynek széles falai egy dombra épültek. Itt igen komoly kiképzésben volt részük, minden áldott nap. A legkeményebb a gázmaszkban való menetelés, gyakorlatozás volt. De természetesen az éjszakai felébresztés és futtatás sem maradt el. Az élelemezés gyenge volt, apám ereje hamar elfogyott, ezért kihallgatásra jelentkezett a parancsnoknál.  Elmondta sokadszorra a történetét, hogy neki nem német az anyanyelve, ezért nem érti a parancsokat, és ebből sok gondja adódik, és emiatt kell szenvednie. Panaszai értő fülekre találtak, a parancsnok áthelyezte egy táborba, melyet a nem németajkú katonai foglyoknak tartottak fenn.

 

1944. július 13. - augusztus 18.

Schaffenberg

Egy szem magyarként szlovén és horvát foglyok közé került. Kemény napok vártak apámra. 50-60 kg-os szénabálákat kellett felcipelniük egy padlásra, élelmet viszont alig kaptak. Egyik nap kétszer állt sorba az élelemosztáskor, de az ételért felelős horvát keményen leteremtette. A szerencse azonban ismét apám mellé szegődött, a történelem megismétlődött: a német parancsnok megkérdezte a társaságtól, ki tud németül. Apám ismét jelentkezett, és jól tette újfent. A raktárba került segítőnek. A feladat annyi volt, hogy a foglyoknak kiadja a szerszámokat, és a fehérneműk cseréje is rá várt. Itt ismét volt lehetőség hazaüzenni, jó pár levelet tudott váltani az otthoniakkal.  Ám ez a kényelmi állapot nem tartott sokáig, ugyanis a parancsnok szerint a front közeledett feléjük, ezért az egész tábor átköltöztetését határozta el. Vagonokba terelték őket, és összezsúfolva indultak el nyugat felé.

 

1944. augusztus 18-21.

Utazás Freiburg im Breisgau felé

Ismét bombázások között haladtak a vonattal, az élelmük is sokszor elfogyott, így ott szereztek, ahol tudtak. Útjuk átvezetett Morvaföldön, Pardubicén, majd Csehországon is áthaladtak. Elérték Plzen városát, a Duna völgyét, áthaladtak a Fekete-erdőn, végül megérkeztek Freiburg im Breisgau-ba, ahol igazi börtönélet várt apámra.

 

1944. augusztus 21. - október eleje

Freiburg im Breisgau 

Itt már igazi börtöncellát kaptak. Ketten voltak egy cellában, mosdó, WC, mind odabent volt. A napi feladatuk az ún. „batterie kommando”, tehát elemek szétszedése és összerakása, újak készítése volt. Igazi robotmeló, apám nem is szerette csinálni, ráadásul egészségtelennek vélte, így ahol lehetett, szabotálta a munkát. Az összes létező nyavalyáját előszedte, főleg fogorvoshoz járkált sokat. Keservesen, és lassan teltek a napok a börtönben. Állandóan visszahelyezését kérte Glatzba. Végül kérését siker koronázza, kísérővel visszaküldték.

Lerombolt városokon haladtak keresztül, végül megálltak Berlinben, és az éjszakát ott töltötték. Majd Szilézián át, érintve Breslaut, visszajutottak Glatzba. Ott pár napig ismét a raktárban dolgozhatott, de ez az állapot sajnos megint nem tartós, hamarosan továbbvitték, és elkezdődött a fizikailag talán legkeményebb büntetése.

 

1944. október 10-25.

Fakitermelésen a Szudétákban

Sziléziai falvakon haladtak keresztül, végül valahol a Szudétákban, 2000 méter magasságban állították fel a tábort. A feladatuk: fákat legallyazni, majd 2-3 méteres darabokra fűrészelni őket. Ezeket ketten lehúzták az útra. Majd megszakadtak, barom munka, nem embernek való. Rengeteg náció verődött itt össze, sok volt a konfliktus, összetűzés. Apám sem ússza meg, egy flamand éjjel ellopta a feje alól a kenyéradagját. Apám elmondása szerint nagyon mérges lett, és dühében alaposan elverte a flamandot, aki ezek után ahol lehetett, segített neki. Munkába menet gyümölcsöt szedegettek, ki-kilépve a sorból, ami persze tilos volt. A flamand ilyenkor szedett apámnak is. Végül véget ért a tortúra, és visszakerültek Schaffenbergbe.

 

1944. november 2-5.

Schwarzwasser fakitermelő telep

Apám büntetése lejárt, de hiába reklamált, visszaküldték a kitermelésre. Úgy tűnik, nem volt elég ember, mindenkire szükség volt. Apám már nem bírta idegekkel ezt a munkát, összeroppant. Orvoshoz került, akinek újfent elmondja a történetét, és azt, hogy már lejárt a kiszabott büntetése. A tábori orvos visszaküldte Glatzba, de ott még mindig makacskodtak, nem akarták elengedni. Azonban a folyamatos zúgolódás és reklamálás meghozza az eredményét, végül mégiscsak szabadulhatott. Most már csak haza kell érnie valahogy, és be kell jutnia a körbezárt Budapestre, ahol pedig vár rá a főváros ostroma, és annak „dicsőséges” felszabadítása. Erről fog szólni a történet befejező része.

Ha érdekel, itt elolvashatod az előző részt!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr3311998382

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.