Az én drága blogíró főnököm (nőjön nagyobbra a haja) kiadta az ukázt: "és akkor Joli, huszonhatodikára írjál valami vicces karácsonyi történetet".
Csak így: valami vicceset.
Ami karácsonyi.
Ümmmm.

Kedves Mindenki, nekem alig-alig van vicces karácsonyi emlékem.
Nem szörnyülködni, azért annyira rossz sem volt egyik sem.
Csak úgy volt, karácsony, meg beigli, meg halászlé: jelzem, mindegyiket kifejezetten kerülöm. Az omlós élesztős tésztától kiütéseim vannak, fogalmam sincs, mi jót találnak benne az emberek, de biztosan kell benne valaminek lenni, ha annyi ember szívesen eszi. A halászlé pedig... juj. A halnak a szagától öklendezem. Nem akarok én öklendezni, csak megérzem a szagot és fordul fel a gyomrom.
Pedig én akartam. Komolyan!
Én. Akartam.
Így, hangsúlyosan.
Emlékszem, ahogy anyu boldogan elém tette a halászlét, mert én kértem (sosem ettem még olyat). Ki tudja, miért, előző karácsonyokkor nem volt, akkor először, amikor már eszméltem. Ott ültem a kissámlin, hokedli előttem, anyu pedig - ahogy már írtam - boldogan elém tette a páráló, piros halászlét. Én pedig kanalaztam. Először csak egy kanállal. Nem rossz. Aztán még egy kanállal. De nem is jó. A harmadik kanálnál felfordult a gyomrom. Anyu elkapta előlem a tálat, és megegyeztünk abban, hogy nem szeretem a halat.

Nálunk a karácsony gyerekkoromban sosem volt különösebb, vagy jelentős ünnep.
Volt karácsonyfa, öcsém és én mindig igyekeztünk kikutatni a szaloncukrok helyét, és karácsonyig minimum a felét apránként meg is ettük, ahogy az egy valamire való családnál dukál.
A fenyőt általában én díszítettem, kb. tíz éves koromtól. Apám akkurátusan belefaragta a talpba, miután anyám kiistenkedte tőle:
1) Mihálykám, faragd bele a talpba a karácsonyfát.
2) Mihálykám, a kislyány mán díszítené a fát...
3) Miska, eriggy', tedd bele azt a nyomorult fát a talpba!
4) Mudri Miska, az isten akárhová tegyen, mégy' mán megcsinálni, amit mondtam! Na!

És apám ekkor, de csakis ekkor, rám kacsintott, és mint aki mellesleg amúgy is most akarta, ment, és dödögve belefaragta a karácsonyfát a talpba.

Emlékszem a spórra, amiben és amin minden megsült, kifőtt. Emlékszem a kisbaltára, nagy fejszére, amelyekkel nagyon gyakran magam is aprítottam a fát a tűzre. Emlékszem, hogy anyámnak az volt az első dolga, amikor kis pénzt összerakott, hogy gáztűzhelyt vegyen, gázpalackot és megszabaduljon legalább főzéskor a tűzrakás nyűgétől. De karácsonykor hangulatos volt a konyha a spórral. Ott gyülekeztünk az öcsémmel, nekem kötelességből kellett ott lennem, mert ugye:

1) verd fel a habot a piskótához
2) szedd le a habot a levesről
3) hozzál be fát, gyermekem
4) keverd ki a cukrot vajjal
5) mosogasd el a csetreszt
6) satöbbi

Közben beszélgettünk, de ne kérdezd meg, hogy miről. Már semmire sem emlékszem. Amire viszont nagyon: már középiskolás voltam, amikor egyszer szóvá tettem: mi miért nem kapunk soha semmit karácsonyra? Elpirosodott, szerintem eszébe sem jutott, sem apámnak, sem anyámnak, hogy ajándékozni lehetne/kéne. Nem lehet hibáztatni őket. Anyám nyolc gyerekes, apám hat gyerekes családban nőtt fel világháború és padlássöprögetés idejében. Ajándék? Sokszor annak is örültek, ha kenyér, vagy rávaló volt a háznál. Értem én. Csak akkoriban már, amikor én gyerekeskedtem, azért sokkal többre jutott. Hogy mit mondott erre anyám? Igazán semmit. De a következő évben öcsém is, én is kaptunk valami apróságot:)

Minden évben, ha máskor soha, de karácsony első napján templomba mentünk. Anyámat kivéve, ő főzött. Emlékszem apám "bűrkabátjára", amit ilyenkor mindig ki kellett bokszolni.
Igen, bokszolni.
Apám korosztályából jóformán mindenkinek ilyen volt a faluban, akinek mégsem, azt lenézték.
Urizál, köptek utána egyet.
A templom pedig előkelő teafaolaj (a boksz alapanyaga) szagban fürdött, miközben szólt a zsoltár. És nyikorgott is a templom, az az a "bűrkabátok" nyikorogtak gazdáik minden megmozdulására - mert persze az isten házában előkelő hidegség terjengett. Fűtés? hagyjál már.

Mostanában?
Amióta nem dolgozom, illetve nem korlátozza hivatalos munkaidő az életemet, számomra mindennap ünnep. Ha nem jönnének a gyerekek, biztosan nem készülnék ennyire, mint ahogy most. Lista, mit sütök-főzök, mikor főzöm, mikor, mit kell elővenni hozzá, satöbbi. Idén száműztem a fát a hideg előtérbe, mert ez a hatalmas ház (100 négyzetméter), amelyben ketten morzsoljuk napjainkat, nem elég nagy hozzá (őrület, mi?). A díszeket szerintem egyszerűen rá fogom önteni, vagy valami hasonló, hogy be ne fagyjon a valagam kreatívkodás közben.

Jó lesz, hogy eljönnek.
Mindenki mesél, hatalmasokat nevetünk, jókat eszünk, szóval összetartozunk és jól érezzük magunkat egymás társaságában.
Összetartozunk.
Talán ez hiányzott a gyerekkori karácsonyokból.

És hogy mostanában mit csinálok a legszívesebben karácsonykor? Mutatom:

Hát.. ez nem is vicces, de legalább karácsonyi, és minden kétséget kizáróan történet.
Vagy mifene.