Orosznak lenni hivatás.
Íróvá válni tehetség.
Ulickaját olvasni tobzódás az orosz irodalomban
és a meghökkentő emberi sorsokban.
Valaha széthajtottad már az Elsők és utolsók védőborítóját úgy, hogy egy képben láthasd azt, amit a könyv összehajtva élesen két külön részre vág?
Nem?
Akkor tedd meg.
A képen a kislány a ház szebbik részén áll. Az utcafront rendezett, de mégis kopár és ideiglenesnek ható. A másik oldalon, amit nem láthatsz egyből, ott a lényeg: a bejárat a házba.
Ulickaja regényei is ilyenek, de ez az egy egészen biztosan: lassan hömpölyögnek, minden láthatót felsorakoztatnak, minden szokványost és látszólag teljesen rendjén valót elénk tesznek, szinte sulykolják, hogy ugye, milyen bugyuták, öntörvényűek, mindennel és mindenkivel szembemenők ezek a főhősök? Ugye?
És akkor az utolsó pár bekezdésben darabonként szépen mellbe vernek bennünket a valósággal, hogy lám, lám, kis butám, már megint hamar bólogattál és ítélkeztél. Nem vetted észre a bejáratot, pedig... kacsint ki újra és újra a regényekből Ulickaja.
"Moszkva sikátorokkal teli, zegzugos elővárosaiban meg a befagyott kutak és faraktárok körül kialakult vonzáskörzetében, ebben az archaikus, falusias életben nem maradt titokban semmiféle családi esemény. De szokványos magánélet sem zajlott, mert a közös szárítókötélre teregetett, foltozott alsónemű mindenkinek egyformán a szeme előtt lengedezett.
A szomszédok látták, hallották egymás életét, és ez a mindennapos és elkerülhetetlen fizikai közelség csak úgy volt elviselhető, hogy a jobbról hallható veszekedést a balról érkező részeg, harmonikaszóval kísért gajdolás egyenlítette ki."
Így aztán az első mellbe verős élmény után egyre óvatosabban és éberebben olvastam a novellákat egymás után, és jelen időben szörnyülködök, nevetek, hitetlenkedem és rázom a fejem, hogy ilyen nincs.
Pedig de.
Van.
Mert mit lehet mondani arra a szegény sorsú, együgyű rokonra, aki gazdagabb rokontól kapott havi apanázs kiegészítését az utolsó vasig és adományig egy nála is szerencsétlenebbre fordítja? De a szerző szinte az utolsó sorokig erősíti bennem a sztereotípiát, hogy a gazdag rokon joggal nézi le a szegény rokont. Aztán nesze neked.
Sajnáljam?
Felmagasztaljam?
Vagy egyszerűen csak tudomásul vegyem, hogy ilyen is van?
"Az első három napot – pontosabban estét, mivel a barátnők napközben a dolgaik után futkostak – főként Szaros Venyik aljasságainak kitárgyalásával töltötték, és Emma nem győzött csodálkozni, hogy miért is tök ugyanolyan most minden, amikor a pasas már nincs itt, mint amikor még itt volt. Úgy gondolná az ember, hogy ha már Margo hosszú éveken át kínlódott egy ilyen semmirekellővel, ráadásul egy alkoholistával, félt a válástól, mint ahogyan azt egy keleti nőtől várni lehet, de aztán összeszedte a bátorságát, és elvált – akkor most élhetne nyugodtan. De nem, most attól szenved, hogy miért is szenvedett annyi ideig…"
Vagy ott van Táskás Genele a mindennapokra kialakított megalázó trükkjeivel, kicsinyességével, disztingválni képtelenségével, aki ettől függetlenül összetartotta a rokonságát, és hidat képezett közöttük. Ugyanakkor mégis csak elviselhetetlen személy volt, akire könnyebb a halála után emlékezni, mint életében elviselni.
Csóváljam a fejem, hogy öntörvényűsége megsemmisítette a családi vagyont képző értékes fülbevalót?
Lehet-e megérteni azt a férfit, aki egy asszonyt csak azért vesz feleségül, hogy annak tizenkét éves fiát kinevelje magának... szeretőnek? És aztán a fiú, aki felnőve nem tud más lenni, mint homoszexuális, sajnáljam, szánjam, vagy mit tegyek vele? Tekintsem az életét lezáró gyilkosságot törvényszerűnek a szocializmus Szovjetuniójában?
A novellákat olvasva az ember csak egyben lehet biztos: első blikkre ítélni nem bölcs dolog. Mindig több van egy jelenség mögött, mint amennyi látszik belőle. Pláne, ha emberi sorsokról van szó.
Szeretnél többet megtudni a könyvről? Kattints a képre!
Tetszik, amit olvastál?
Akkor kövess minket a Facebookon is!
A képek a Pixabay-ról származnak.
Szereted a hasonló történeteket? Akkor Ulickajának ez a könyve is érdekelni fog!
"… szigorú és mélyen keleti jellegű hierarchiát állított fel: ha nem a halálról volt szó, akkor az élet legfontosabb eseményének az ebédet tartotta…"
