Szilágyi Erzsébet,
szürke eminenciás a középkori férfivilágban.
Hunyadi János felesége, akiből országos nagyurat kreált.
Hunyadi Mátyás anyja,
akiből intrikával, vérrel, vassal, arannyal királyt csinált.
Egy asszony, aki vasakarattal vitte véghez terveit.
A bosszúálló fúria.
Egy boldogtalan nő, akinek soha,
semmikor sem szerettem volna a helyében lenni.
Egyetlen percre sem.
Nem tudom, mennyi a valóság, és mennyi a kitaláció Ugron Zsolna karcos, cseppet sem romantikus kisregényében, de ahogy szokták mondani: ha a fele igaz, már az is sok.
Az őseitől nyomon van követve Szilágyi Erzsébet sorsa. Reálisan, pátosz és udvariasság nélkül, szókimondóan. Ott lehetünk kislánykora betegágyánál, ahol már azt hitték, meghalt, láthatjuk kedves, fiatal lányként, akit megerőszakol a vőlegénye, figyelhetjük, hogyan épül fel testileg ebből a traumából, hogyan megy hozzá Hunyadi Jánoshoz, hogyan csinál belőle országos főurat befolyásban és vagyonban egyaránt. Láthatjuk a fiaival, láthatjuk kötelességtudó feleségnek, láthatjuk fondorlatos nagyasszonynak, intrikálódónak, ország sorsával játszónak, bánatos anyának, bosszúálló fúriának, aki a fiaiért vérbe borítja a fél országot, de mindenekelőtt boldogtalan szerencsétlennek. Mindig csak az lehetett jó, amit ő mondott, csak az volt jól megcsinálva, amit ő csinált meg, és kizárólag azt tudta igazán szeretni, akit irányíthatott.
Volt a környezetemben ilyen asszony.
Hét év után adtam fel, hogy békességben éljünk egymás mellett.
Onnantól békességben éltünk - egymástól külön.
Én voltam a gyűlölt meny.
Így különösen bizarr volt, hogy nekem kellett megmondani neki, hogy meghalt a férjem - az ő fia.
De az is, hogy eltemetni is én temettem el ezt az asszonyt, mert rajtam kívül senkije sem volt, aki ezt megtette volna.
Az isten irgalmazzon neki.
De: tiszteltem. Távol tartottam magam tőle, mert a lehelete is mérgezett mentálisan, de ismétlem: tiszteltem.
Mindenkivel perbe szállt. Szomszéddal, hatósággal, állatokkal, sőt, egy faág sem érinthette az utcán, mert letörte. Perelte a mindenhatót is.
Halála előtt két napig olyan irgalmatlan veszekedést csapott - mindenkivel, istennel, emberrel - mintha tudta volna, hogy ennyi, most már menni kell.
Mintha személyes sértésnek tekintette volna, hogy 85 évesen vége az életének.
Ugron Zsolna
Ilyennek képzelem el Szilágyi Erzsébetet, mint az anyósomat.
Vele élni: halál.
Nem egy véleményen lenni vele: pokol.
Mást cselekedni, mint amit ő akar: szentségtörés.
Nem véletlen, hogy Mátyás inkább kitért az útjából. Ha nem király, de főleg, ha nem erős jellem, akkor ő is nyöghette volna egész életében anyja hajlíthatatlan akaratát.
Az ilyen asszonyoknak hiába mondod, hogy Rómába sok úton lehet eljutni.
Á, fölösleges mondat.
Rómába csak azon az úton szabad bemenni, amelyet Szilágyi Erzsébet asszony mond.
Hogyne.
Ha ilyen embert sodor az utadba az élet: fuss!
Szeretnél többet megtudni a könyvről? Kattints a képre!
Tetszik, amit olvastál?
Akkor kövess minket a Facebookon is!
A legelső képen Ágai Karola látható, 1967, a Hunyadi László c. operában Szilágyi Erzsébetet alakítja.
Érdekel, hogy látja egy gyerek a háborút? Ahogy embereket lőnek bele a Dunába? Kattints!
A legjobban Horogszegi Szilágyi Mihály, Erzsébet bátyja festette le ezt az asszonyt.
Figyelj!
"Erzsébetnél jobb cinkos, hűségesebb harcostárs nincs, Erzsébet egy öszvér makacsságával és egy ökör erejével húzza az igát. ... Mindig sajnáltam, hogy nem tudta megadni a testének, amit követelt. A húsnak hús kell. Erzsébet mindenekelőtt Szilágyi volt, nem tudom, miért nem érdekelte soha a teste, mindig csak a lelke. Egy jót enni nem láttam soha.
... én tizenötezer fegyveressel érkeztem januárban az országgyűlésre. Az én esküm a vas és a zsoldos. Erzsébet, aki máskor úgy bújt a tömeg elől, mint a fehérvári szűzlányok énelőlem, akkor felült Hunyadi pej lovára. ... Úgy lovagolt a sereg élén, hogy onnantól kezdve esztendőkig őt festették Szűz Máriának a templomi mázolók. Na nem azért mentünk ennyien, mert attól tartottunk, Mátyást nem választanák meg, hisz aki arra járt, láthatta, milyen honfiúi büszkeséggel emlegette az országgyűlésre odasereglett nemes nemzet Pest kocsmáiban és kuplerájaiban, szó, ami szó, a templomokban is Hunyadi Mátyás nevét. Sok munkába, aranyba, vérbe volt az nekünk, az a remek, királycsináló hangulat. ...
... Kínálták az urak a koronát nekem is, így mesélik úton-útfélen. Nem kínálták, csak pár napig gondolkoztam, vajon magamnak szavaztassam-e meg, vagy Mátyásnak. Arra jutottam, minek nekem az, amit akarok, megszerzem, abból a göthös feleségemből meg egy jó nagy büdös fenét csinálok királynét. Erzsébet megint megőrülne, és ami még valószínűbb: meg is mérgezne. Így aztán elhatároztam magam.
Kora hajnalban kiküldtem az embereimet, nézzenek szét Pesten, ki van ébren, és kezdjék el a zúgolódást, hogy a nagyurak fenn Budavárban mást akarnak, nem Hunyadi fiát. Jól fel is hergelték a nemeseket, mire mind a Duna jegére sereglettek, és kivivátozták Mátyást. Egyszerre Erzsébet is ott termett, ördög ez az asszony, pont akkor bukkant fel a kocsija a vár felől, amikor leghangosabban zúgott a tömeg.
Hosszú, fekete hollós, vörös gyűrűs festett pajzsokkal lovagoltak mellette a vitézek, előttük gyermekek szaladtak, akiknek garasokat szórtak, tódult a város nyomora, szegénye mind a dénárokért. Az árusok is rögvest ott termettek, evett-ivott a város, az ország. Aztán öntudatos mámorban felüzente Budavárba, hogy Hunyadi Mátyás a király, akár tetszik, akár nem. Meg is lepődtem volna, ha valaki opponál.
Erzsébet jóságosan mosolygott. A nemes, nemzetes asszonyok, feleségek, leányok megrohamozták, ő meg úgy édesgette őket, lépesmézhangon. Mint hízott verebek, úgy ugrálták körül, fel-felcsipkedve egy-egy kedves szavát. A nagy, kegyes fehér holló kitárta oltalmazó szárnyait. Fehér homlokán sem gond felhője, sem a megelégedettség közönségessége. Halvány keze rebbent, ruhaujja lobogott a hideg téli szélben. Ott állt diadalmának teljes glóriájában, rendíthetetlenül. Egyik oldalról démonjai, a másikról az árva apácanövendékek támogatták.
Életemben először sajnáltam Erzsébet húgomat. Olyan egyedül volt."
