Sinistra körzet.
Kitalált hely groteszk cselekményéről szól ez
a történet, éjfekete iróniával pettyezve: 
a totalitárius uralom humoros lenyomata.
Kacagj rajta, ha tudsz!
Persze: tudsz.
Ettől válik sikeres íróvá az író.
Akkor is képes mulattatni, amikor sírni kéne.
Mert (túl)élni muszáj, és nem lehet mindig picsogni.
Nem lehet.

Nagyon fogsz nevetni rajtam, ahogy olvastam a történetet, párhuzamosan keresni kezdtem a térképen ezt a Sinistra nevű helyet. De: nem leltem. Gyanút fogtam, és gyorsan utánanéztem ennek a műnek, és az írójának, Bodor Ádámnak. Aztán csendesen restelkedtem egy sort. Szóval: kitalált a hely, akárhol lehet, egy diktatúra rendszerének sajátos atmoszférája lengi át az egész történetet.

Azon is ledöbbentem, hogy egy érettségi tételbe botlottam bele.
Gyorsan el is olvastam az elemzését, és őszintén mondom, rettenetesen sajnálom az összes 18-19 éves fiatalt, akinek ezt az irodalmi bikkfanyelvet el kell sajátítania. Olyan szakszavakat használ a művel kapcsolatban, hogy még Bodor Ádám is belepirul szerintem. Mindegy, az érettségit nem adják ingyen, csak hadd tanulja a jövő nemzedéke a sok okosságot, nekem pedig remélem, megbocsátja mindenki, hogy műelemzés helyett saját benyomásaimat osztom meg az olvasóval.

Tanulási kötelezettség nélkül egészen mulattató a mű olvasása. Durván egyértelmű, nem csak át-átsejlik itt-ott, hogy nem teljesen normális mederben folynak az események ezen a világ hátsó udvarában elhelyezkedő területen, ami amúgy gyönyörű táj lehet. Dik-ta-tú-ra, szótagoltam magamban, ahogy haladtam az olvasással, diktatúra, nem lehet más. Mentségemre szolgáljon, hogy Bodor Ádámmal eddig csak a Facebookon találkoztam, Murányi Sándor Olivér irodalmi vonatkozású híradásaiból tudom, hogy jelentős pálya áll Bodor mögött. Munkásságának elismerései között a legjelentősebb a Kossuth-díj.
Tehát szépen olvastam, olvastam és ciccegtem, hogy ezt a bolond világot! Andrej Bodor azért megy Dobrinba, mert azt a hírt kapja, hogy fogadott fia, Béla Bundasian ebben a körzetben (Sinistra körzet) él. Ez a hely a világtól szögesdrótokkal elzárt rész - de miért, ágaskodott bennem a kérdés, hiába éltem 25 évet egy puha diktatúrában, engem már nem sújtott ilyen érzés -, szóval határvidék, az ember hajlamos azt hinni, hogy a semmi határvidéke. De szó szerint. Ezen a helyen semmi sem működik normális emberi mérték alapján. Itt jobb, ha az ember "elhagyja" az iratait, és valamelyik nemrég elhunyt neve alatt él és dolgozik tovább. Sehogy sem lehet kibújni a totalitárius diktatúra megnyomorító hatalma alól, és mégis, a korlátok között élni lehet. Miért ne lehetne? Groteszkül, se keze, se lába megoldásokkal, ahogy lehet. És aztán menekülni, menekülni. Már akinek módja, lehetősége van rá.

Nem Bodor Ádám az egyetlen író, aki azt állítja, hogy diktatúrában is van élet. Olyan, amilyen, de van. Tavaly októberben jelent meg Ljudmila Ulickaja legújabb regénye, Jákob lajtorjája. Ezzel kapcsolatban Magyarországra is eljött az író, és a sok interjú közül a Hír TV-n Veiszer Alinda műsorában csíptem el Ulickaját. Ő mondta: diktatúrában is lehet viszonylagosan elfogadhatóan élni. Ha meghúzza magát az ember, nem csinál semmi égrengető dolgot, plusz, van egy kis szerencséje is (mert az kell hozzá), akkor igenis, megúszható a diktatúra rendszere is.

Ez járt az eszemben, miközben Andrej Bodor csetlés-botlásait figyeltem az egymást fedő novellákban, és ahogyan a közel-távol egyetlen egyént felszabadító cselekményét művelte, de azt alaposan és kéjjel: szeretkezett. Azzal, akivel lehet. Vagy akit megörökölt.
Groteszk figurák, eltúlzott helyzetek, fekete humor: az élet folyik tovább.
Így.
Van, aki megússza.
Van, aki nem.

A cselekmény alatt eltelő hosszú évek alatt egy dolog válik biztossá: ha úgy néz is ki, hogy ez a rendszer örökkön-örökké állni fog, nem igaz.
Össze kell annak dőlni.

Szeretnél többet megtudni a könyvről? Kattints!

Köszönjük, Magvető Kiadó!

Tetszik, amit olvastál?