A fekete bors kihagyhatatlan fűszere lett az európai konyhának, még egy kis faluszéli, műanyagabroszos vendéglőben is ott van minden asztalon másik legfontosabb fűszerünk, a só mellett. Ám ezt a fűszert egykor aranyáron mérték, és kereskedelme fontos alakítója volt történelmünknek.
A kúszó borscserje (Piper negrum) apró, ráncos, fekete termését a növény őshazájában, Indiában már i. e. a 4. évezredben is használták ételek ízesítésére, és a 2. évezredben már termesztették is. A termés éretten piros színű, és a később megszáradó ráncos fekete héjat eltüntetve kerül elő a fehér magja, ebből készül az erőteljesebb ízű fehér bors. A zöld, fehér, fekete és piros bors mind ugyanazon növénynek ugyanazon része, csak eltérő érési fázisban szüretelik őket. 
A bors már az ókori Egyiptomba is eljutott, II. Ramszesz fáraó múmiájának az orrlyukába is elhelyeztek néhány borsszemet, de a görögök és a rómaiak is szívese használták, mint fűszer. Már akik hozzájutottak persze, mert a Délnyugat-Indiából származó bors szállítása nehézkes és sokszor veszélyes vállalkozás volt, ezért a fűszer igen magas áron cserélt gazdát. Sokszor még a tehetős római urak is hosszú borssal (fűszerpaprikához hasonló), esetleg mustármaggal helyettesítették, ezekhez sokkal könnyebb volt hozzájutni.
A fűszer a középkorban is megőrizte népszerűségét, máig is számos európai városban viseli a bors nevét utca vagy tér (pepper, pfeffer, poive, stb.). A magyar nyelv is megőrizte egykori értékét, gondolhatunk akár a "sava-borsa", akár a "borsos ár" kifejezésekre. A középkorban azonban nem csak friss, erőteljes íze miatt kedvelték e fűszert, hanem azért is, mert - akárcsak a fahéj - tökéletesen alkalmas a szárítással vagy sózással tartósított ételek és alapanyagok kellemetlen, kissé avas ízének elfedésére. Erre pedig akkoriban nagy szükség volt, így a bors ára (a nehézkes, veszélyes kereskedelme és a széleskörű felhasználtsága miatt) tízszerese volt bármilyen más fűszernek, ha pedig hiány alakult ki belőle, akkor pillanatok alatt az arany árával vetekedett. 
A hajókon szolgáló matrózok között szokás volt, hogy a hosszabb és kockázatos utakra értékes ékszereket, vagy arannyal teli erszényt vittek magukkal, arra az esetre, ha végtisztességben kéne részesíteni őket. Sokan a sokkal könnyebb, de ugyanolyan értékes borssal tömték ki erszényüket, a fűszert ugyanis fizetőeszközként is elfogadták, akár adót is lehetett borsban fizetni. Nem csoda, hogy hatalmas vagyonok születtek a borskereskedelemből: Velence és a Földközi-tenger medencéjének gazdagsága a fűszerkereskedelemből virágzott, ezek között is a bors volt a legfontosabb. Az itáliai kereskedővárosok monopóliumának megtörésével sokan próbálkoztak, és más-más utakat kerestek a fűszer őshazájába. Az útkeresésnek hatalmas lökést adott, amikor a Perzsa-öblöt vagy a Vörös-tengert érintő útvonalakat a Török Birodalom terjeszkedése veszélybe sodorta. Egy hajós, egy bizonyos Kolumbusz is biztonságos utat keresett Indiába, hogy fűszerekkel megpakolva térhessen haza, és azon kezdte törni a fejét, vajon nyugat felé hajózva eljuthat-e oda? A portugál és spanyol hajósok is ekkor indultak el, hogy kiderítsék, meg lehet-e kerülni Afrikát, és eljuthatnak-e így is a fűszerek őshazájába. Vasco da Gama 1498-ban sikerrel járt, a nyugat-indiai Kozhikodében partra evező tisztje ezt mondta az őt köszöntő araboknak: "Keresztényeket és fűszereket keresünk."
A portugálok és a hollandok is megpróbálták a termelést ellenőrizni, végül a bors csak a 18. század második felében, India angol gyarmatosításának megszilárdulása után kezdett igazán nagy mennyiségben és olcsón érkezni a kontinensre, így a luxuscikkből apránként mindennapi ízesítő lett.
Forrás: Bill Laws: Ötven növény, amely megváltoztatta a történelmet c. könyve.
A dohány a pestis ellenszere? Itt olvashatsz erről!
Kövess minket Facebookon!
