Kemény István létrehozott egy saját kontinenst, amely a Nílustól a Dunáig tart, és teleszórta versekkel. Nem is akármilyen versekkel, a felosztása akár egy nap is lehet, de inkább képletesen értve. Egy egész élet, egy egész kor, egy egész generáció versei. Van benne egysoros és kétsoros, vagy benne két oldalas. Van benne kemény, józanító, van benne lágy, andalító. 

Kemény István ebben a verseskötetében nem ad választ semmire, de kérdést sem tesz fel. Kérdése nincs. Válaszokat pedig nem tud. Mégis, a versei kérdéseket és válaszlehetőségeket szülnek bennünk. Mi van az újkor után? Nem tudjuk, hiszen nem élünk akkor. Lehet, hogy semmi. 

Talán túl sok információ ömlik ránk. Talán annyi, hogy nem is tudunk válogatni közülük. Talán emiatt a józan ész hatalma - amely fájóan kevés ideig uralkodott, ha egyáltalán - megdől. Szerintem nem így van. Szerintem nem szabad hagyni, hogy így legyen. Igenis rajtunk is múlik. Egy vagyunk abból a kis közösségből, amely 1-10 embert számlál, és jobb híján szűk családnak tekinthető. Egy vagyunk abból a közösségből, amely párezer-millió embert számlál, és jobb híján településnek, városnak hívják. Egy vagyunk abból a közösségből, amely 9,8 millió embert számlál, és jobb híján magyarországi lakosságnak hívják. Egy vagyunk abból a közösségből, amely 741,4 millió embert számlál, és jobb híján európai lakosságnak hívják. És ami a legfontosabb: egy vagyunk abból a közösségből, amely 7,586 milliárd embert számlál, és jobb híján embernek hívják. Legyünk, maradjunk hát emberek. Vagy váljunk azzá. Rajtunk múlik, hogy ennek a 7,586 milliárd embernek mi lesz a sorsa. Rajtunk múlik, hogy a Földön élő több ezer milliárdnyi más élőlénynek mi lesz a sorsa. Rajtunk múlik, hogy hagyjuk-e, hogy a Nílus és a Duna között egyszer valóban létrejöjjön egy szárazföld, vagy sem...

Köszönöm a lehetőséget a Magvető Kiadónak! A könyv a borítóra kattintva kedvezményes áron érhető el.

Kövess minket Facebookon!