A fiatal szerző díjnyertes kötetében csupa ismerős helyzetbe botlunk, ismerős, és mai magyar helyzetbe, de olyan perspektívából, ahogyan nem szoktuk látni.

Van itt hagyaték, amiben rendet kell rakni, kidobni, ami kidobandó, miközben az ember óhatatlanul elveszik az emlékei között, nyelvtudás nélküli dolgozó egy nemzetközi cégnél, az emlékeit lassan elveszítő, abba belevesző idős asszony, és olyan hétköznapi dolgok, mint az alkoholizmus, a betegápolás, az étkezés, a családi programok szervezése, élet és gondolatok egy új kutyával, szürkén, néhol fájóan, néhol kissé nyomottan, de teljesen hitelesen állnak előttünk. Bevezetés nélkül dob be a mélyvízbe, a tizenhárom történet mindegyike jól felépített, és nem lacafacázik: erős képi világgal, tömör, de lényegre törő mondatokkal két sor alatt máris a következő, az előzőtől teljesen eltérő, mégis ismerős vagy annak vélt helyzetet látjuk. A kötet teljes mértékben hanyagolja a megszokott írásbeli jelzését a párbeszédeknek, teljesen belülről, a történetek főszereplőinek gondolati szintjén vagyunk csak jelen, egyféle közelmúltat elmesélő stílusban. 

A novellák csak egy-egy részletet ragadnak ki a történetből, nincs eleje, nincs vége, de mégis olyan szinten megismerjük a szereplőket, mintha egy-egy komplett regényt olvastunk volna róluk. Mert ezek a szereplők mi vagyunk, mi, átlagemberek, akik különféle problémákkal küzdenek, akik tele vagyunk örökölt és szerzett hagyományokkal, szokásokkal. Gondolok itt olyan apróságokra is, mint hogy melyik oldalra fordulunk először, amikor lefekszünk. Hogy hogy fogjuk a zsebkendőt, amikor orrot fújunk. Hogy hogyan tesszük el a készpénzt a tárcánkba. Hogy megálljuk, hogy elvakarjuk a szúnyogcsípést, vagy minden alkalommal elvakarjuk. Ezek a novellák éppen ezeket a tökéletesen hétköznapi, észrevétlen dolgokat ragadják meg, ennél fogva ismerős világot festenek elénk, és sokkal nagyobb, fontosabb, de mégis, mindannyiunkkal előforduló eseményeket mutatnak be általuk. 

Nem tudnék kiemelni egyet, ami a legjobban tetszett, vagy épp a legkevésbé, de a Lánchíd északi oldalán c. teljesen beleégett a fejembe. Egy klasszikus manipulátor áldozata a főszereplő, a története mégis (sajnos) hétköznapi. Tényleg ennyire engedjük eluralkodni magunk felett az ilyen embereket? Hogy a végén a saját véleményünk sem a sajátunk, hogy mindenben alávetjük magunkat az akaratuknak? Igen, sajnos tényleg hagyjuk. Ezen kívül A kutya a szőnyegre pisil című írás volt még, ami tökéletesen bemutatta, mintegy példázta azt, hogy miről is is mesél ez a kötet. Hétköznapi problémák, könnyed, magával ragadó, mégis gondosan felépített stílus, ami egészen a gondolataink mélyére hatol, minden egyes fel-felbukkanó gondolatot észrevesz és megelevenít, továbbgondol, továbbjátszik, hogy végül nem is tudjuk, csak a lezárultáig, hogy most ez tényleg megtörtént, vagy csak a gondolat fonódott tovább?

Harag Anita 1988-ban született, az ELTE indológia szakán végzett 2014-ben. Ez az első novelláskötete, amivel elnyerte az egyik legfontosabb hazai irodalmi ösztöndíjat, a Horváth Péter nevével fémjelzett, a fiatal alkotókat, tehetséges pályakezdőket segítő hatezer eurós díjat. A fiatal szerző tavaly a Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíjat és a Petri György-díjat is elnyerte, és azt kell mondanom, nem érdemtelenül. 

Köszönöm a lehetőséget a Magvető Kiadónak! A borítóra kattintva elérhető a kötet kedvezményes áron, közvetlenül a kiadótól.

Kövess minket Facebookon!