Baráti beszélgetések

2020. augusztus 27. 07:19 - Arthur Arthurus

Könyvajánló - Sally Rooney: Baráti beszélgetések

A nagy sikerű Normális emberek szerzőjének első regénye, ami szintén fiatalokról szól, de nem csak fiataloknak.

1_199.jpg

A könyv cselekménye leírható néhány sorban. A főszereplők ma élő fiatalok, egyikük, Frances, aki a történet narrátora, írói pályáját egyengeti, a legjobb barátjával, Bobbival megismerkednek egy házaspárral, és Frances és a férfi között kapcsolat szövődik, ami bonyodalmakat okoz. Ennyi. Tényleg. 

A könyv lapjain még csak be sem mutatja nekünk Rooney igazán a szereplőket, egyszerűen csak beszélteti őket. Beszélgetnek kiállításokról, fotózásról, írásról, az élet apró és cseprő dolgairól, akárcsak a valóságban, de az érzelmek teljesen rejtve maradnak - akárcsak a valóságban. Mi, olvasók érzékelhetjük őket, de akkor is csak inkább bebeszéljük, ugyanis főként a főszereplőnk és narrátorunk, Frances, érzelmileg meglehetősen kiüresedettnek tűnik, és nem átéli, hanem felhasználja és megfigyeli az érzelmeket, de a főszereplők mindegyike diszfunkcionális valamilyen szinten. Érdekes volt megismerkedni a szereplők nézeteivel, még ha nem is értek egyet egyikükkel sem, sőt, még csak meg sem kedveltem őket. Nem is kell.

Az az érzés támadt, hogy valami véget ért az életemben, talán az, hogy egész vagy normális embernek láttam magamat. Felfogtam, hogy az életem tele lesz hétköznapi szenvedéssel, amiben nincs semmi különleges. A szenvedés nem tesz különlegessé, és az sem tesz különlegessé, ha úgy teszek, mintha szenvednék. Ha beszélek vagy akár írok róla, attól a szenvedés nem válik hasznossá. Az sehogy sem érhető el.

Nem tudom eldönteni, hogy a narrátor, Frances mennyiben maga Sally Rooney. Meggyőződésem, hogy minden szerző valahol saját magát írja meg a karaktereiben - azt, aki, vagy azt, aki lenni akar, vagy azt, aki lehetne, de nem akar vagy nem mer. De mindenképp magából merít erőt. Az írás meglehetősen egoista dolog tud lenni, miközben mégis két emberről szól: az íróról és az olvasóról.

Nagyon hasonló hangot üt meg ebben a könyvében Sally Rooney, mint a Normális emberekben, ami részemről a tavalyi év top10 legjobb könyve között a dobogó környékén toporog. Arról és úgy beszél, amiről és ahogyan tud, és ezzel így hiteles is marad. Tényleg egy merőben új hangot üt meg az érzelmek ábrázolásával, ezzel a furcsa, mégis felüdítő távolságtartással és tényszerűséggel, és ezt valahogy jellemzőnek is érzem a 21. század fiataljaira. Nem akarnak színjátékot, nem akarnak hatalmas, mindent elsöprő érzelmeket, mert azok inkább ártanak, mint használnak, és főképp nem akarják a mosoly és jókedv álcája mögé rejteni magukat. Egy értelmesebb világot akarnak, amiben az emberek képesek végre együtt élni, és nem egymás nyakán, egymás ellenében, egymást elnyomva, hanem egymás mellett. Nyilván nem mindenki ilyen, nagyon nem, de úgy látom, hogy ma őszintébbek a fiatalok, mint voltak akár 30, akár 50 éve az akkori fiatalok, és nagyobb őszinteséget is várnak, mint vártak akkor. Elkövetik a saját hibáikat, beleringatják magukat a saját tévképzeteikbe. De legalább őszintén teszik ezt, kevesebb álarccal és álcával.

1_198.jpg

Az ő hangjuk Sally Rooney. Nekik szól és róluk szól - bár nem csak nekik. Egy merőben friss hangot üt meg, ami végre, végre nem az érzelmeket helyezi középpontba. Nagyon szépek azok és nagyon jók - de nem érnek fel a józan ésszel, nem szabad elfelejteni a manipulatív hatásukat. Magunkra és másokra is. Az ember egész életében, évezredek óta az emocionális és biológiai szükségleteit akarja kielégíteni, azt keresi és kutatja, de az emocionálisat sosem sikerül. Ennek a melléktermékei az elsöprő romantikus könyvek, történetek, filmek meg minden, amelyek olyan szerelemről szólnak, ami a legnagyobb jóindulattal sem létezik. És ha ezek az elsöprő érzelmek kimaradnak egy történetből, akkor az maximum valami véres krimi/thriller/horror lehet. Szépirodalom is csak nagyon nehezen.

De itt van, megérkezett. Egy olyan hangon szóló fiatal, merőben 21. századi szerző személyében, aki az üres fecsegésből és az érzelemmentességből egy szépirodalmi igénnyel megírt, mégis szórakoztató és rendkívül elgondolkodtató szöveget tesz le elénk. A kapcsolatokról, a szerelemről, ami sosem fekete és sosem fehér, és nagyon sokféle módon megnyilvánulhat, amiről nem is tudjuk valójában, hogy milyen, de az tuti, hogy nem olyan, mint a hősszerelmes filmekben és könyvekben. A barátságról, az érzelmek furcsaságáról és kuszaságáról, az önálló életet épp csak elkezdő fiatalok útkereséséről. Se nem üres, se nem sivár: csak nem hazudik a szemedbe, mint a legtöbb romantikus történet. Ez nagyon tetszik, és tudom értékelni, ahogy a bátorságot is, hogy mer különbözni.

(…) mikor rossz dolgok történek velem, azzal vigasztaltam magam, hogy okos vagyok. Amikor gyerekkoromban nem tudtam összebarátkozni senkivel, arról fantáziáltam, hogy minden tanáromnál okosabb vagyok, okosabb vagyok mindenkinél, aki valaha az iskolámba járt, valóságos zseni vagyok a normális emberek között. Ettől úgy éreztem magam, mint egy kém.

A legtöbb történetben az olvasó nincs jelen, csupán megismeri azt, mint egy láthatatlan kívülálló. Ez teljesen rendben is van. Nem is szeretem, ha egy könyv bevonja az olvasóit - "tudja ezt a kedves olvasó is", meg "biztosan az olvasó is így gondolja". Nem, az olvasó ott sincs, az olvasóról nem tud a könyv semmit, ne is foglalkozzon vele. De itt egy új szint: Frances, a narrátor közvetlenül az olvasónak meséli el a történteket, úgy, ahogy élőszóban is tenné. Nem használja a nálunk megszokott párbeszédjelölési formákat, csupán onnan tudjuk, hogy ezt valaki mondta, és nem az ő gondolata, hogy hozzáteszi, "mondta Nick." Szokatlan és új forma ez, és legtöbbször az ilyesfajta újításokat nem szeretem (mint pl. Cormac McCarthy-t, aki utálja a központozási jeleket, vagy Krasznahorkait, aki nem hallott még a tőmondatokról), üres és kényszeres erőlködésnek tartom, ami az ötlettelenséget próbálja leplezni, de itt valahogy ez nálam legalábbis működött. Mert Frances végig hozzám beszélt, és megismertem a kissé üres, érzelemmentes és katyvasz kis világát, aminek egy része nagyon tetszett, egy része nem, de a hangja, ahogy szólt hozzám, mégis megérintett, és látom benne a jövőt. 

1_200.jpg

Ismeretlen művész alkotása. Kerestem infót a képről, annyit találtam, hogy talán a San Diego-i művészeti kiállításon jelent meg az egyik évben, de ez sem biztos.

Nem szoktam két könyv után ilyet kijelenteni (ahhoz 3 kéne), de mégis: Sally Rooney a kedvenc szerzők népes sorába lépett nálam.

Ezen a ponton furcsa önképhiányt észleltem magamon, rájöttem, hogy teljesen képtelen vagyok magam elé idézni az arcomat vagy a testemet. Mintha valaki felemelt volna egy láthatatlan ceruzát, és a végén lévő radírral óvatosan kiradírozta volna a teljes megjelenésemet.

A kötet a KULT könyvek keretén belül jelent meg a 21. Század Kiadónál, akárcsak a Normális emberek, ez a kiadói sorozat pedig Magyarországon irodalmilag is, de a külcsínt tekintve is az egyik legnívósabb. Jelenleg 17 kötetből áll, és mind olyan könyv, amely társadalmi, emberi problémákat és érdekes sorsokat mutat be a múltban és a jelenben, egy eddig észrevétlen ablakon át tekint a világra, amit ezáltal más szemszögből látunk. Elgondolkodtató, néha sokkoló, de mindenképpen szép és fontos történetek ezek, szépirodalmi igénnyel, de szórakoztató módon. 

Dudik Annamária Éve fordította a Baráti beszélgetéseket, akárcsak a Normális embereket, és remélem, a szerző magyar hangja marad a továbbiakban is, stílusa gördülékeny és szórakoztató, a finoman humoros részeket is jól átadja, ahogy a drámaibb pillanatokat is.

1_197.jpgKöszönöm a lehetőséget a 21. Század Kiadónak! A kötet elérhető a borítóra kattintva, kedvezményes áron. 

Érdemes lejjebb görgetni, és megnézni a csodás KULT-csomagokat is, mert többféle összeállítás is van ezekből a könyvekből - megéri. :)

Normális emberek

Kövess minket Facebookon!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr6016175390

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása