Üdv a kapitalizmusban.
Üdv az úton, amely a szocializmusból ide vezetett.
Üdv a senki földjén.
Üdv a tanulópénzek országában.
Üdv a felismerésnek: semmi sem biztos, csak a változás.
Üdv az Úton.
Egy könyv, amit nem nekem írtak - de lehet, hogy te zabálni fogod. 
Miért?
Mert olyan történet, amelyről érdemes tudnod. Meghökkentél, mi?
A francnak írok olyasmiről véleményt, amely nekem nem tetszik, kérdezed.
Megmondom, meg én.
Azért, mert attól, hogy valami nekem nem tetszik, még lehet igaz, lehet tisztességesen megírva, lehet remekmű.
Miért, neked minden Shakespeare mű tetszik? Vagy minden Esterházy, Nádas, Oravecz regényért ölni tudnál? Attól, hogy nem, még remekművek.
Na, ugye.
Nekem, aki a rendszerváltáskor 24 éves voltam, kifejezetten ismerős az élethelyzet, amit ecsetel az író. Bele tudom élni magam a főhős, Wunder bőrébe. Először is ott volt az újratemetések iszonya. Honnan tudtam volna Rajk Lászlóról, Nagy Imréről? A valódi szerepükről? Ki mert volna erről beszélni nekünk? Tanárok biztosan nem. Szülők? Mifelénk nem tudtunk senkiről, akit elvittek volna, túl kis pontok voltak a szüleim, rokonaim ahhoz, hogy áldozatokká válhattak volna. Csak a félelem maradt, hogy mi lesz ebből az egészből.
Aztán a munkanélküliség fenyegető réme, amire még emlékszem. Gyesen voltam, de előre mondták, hogy a három hónapos védettség után fel fognak mondani nekem, mert a gyár szanálás alatt van. Egyszerűen nem is értettem, hogy miről beszélnek. Nem lesz munkahelyem? És miből fogok megélni?
A paternalista állam egyszerre lett semmivé, és a megélhetés azonnal saját felelősséggé lépett elő. Mondhatnak nekem bármit, azt is, hogy senkit sem hagyunk az út szélén: nem igaz. Ma mindenki csak abban bízhat, amit megteremt magának.
Ó, és a csalók, akik megjelentek! A korosztályom még emlékszik arra, mit jelentett az, ha az újság megírt valamit egy témában: itt vagy ott ez vagy az kapható, és az jó minőségű, és erre meg erre való, akkor az úgy volt, mert ha nem úgy volt, bilincsben vitték el az illetőt. A rendszerváltás után? Bárki bármilyen baromságot kinyomtathatott bármilyen újságban, és aki elhitte, még azt röhögték ki, hogy hogy lehet ilyen hülye, hogy elhiszi. Becsületesebbek és naivabbak voltak az emberek, mint napjainkban. Ma? Lehet, hogy megtanultuk a leckét. Kicsit sokba került, az elveszített illúziókról nem is szólva, de kollektívan felsőbb osztályba léphettünk: ma már mindenki bizalmatlan minden és mindenki iránt. Aki mégsem, azt könyörtelenül átverik, de .. belefér. Igen, és a legfontosabb: egyszerre mindenkinek jogában áll úgy tönkretenni magát, ahogyan csak bírja. Ez már valami, nem? Üdv a kapitalizmusban!
"A porfelhő úgy öleli körbe a tömeget, mint egy közepesen sikerült hazugság: puha, de szaglik."
A szerző, Fabricius Gábor
Igen, ez a kapitalizmus.
Nincs vele semmi baj, azon kívül, hogy senki sem tanította meg az embereket arra, hogyan is kell ebben a rendszerben működni, élni, megélni. Senki nem mondta meg előre, hogy innentől mindenért az egyén felel. Hogy van-e munkája, és milyen, hogy van-e lakása, és milyen, hogy van-e a gyerekének iskolai képzés, és milyen, hogy idős korára lesz-e nyugdíja, és mennyi, hogy képes lesz-e megfizetni egészsége árát, vagy sem (és most nem a kötelezően fizetendő biztosítási díjra gondolok), hogy át tud-e vészelni olyan krízishelyzeteket, amikor járni jár ugyan neki innen vagy onnan pénz a munkája után, csak nem jut, mert mondjuk, csődbe ment az, akitől várhatná az összeget.
Nem, ezt senki sem mondta előre.
Ha mondja, lehet, üvöltve rohan el a tömeg nagy része az újratemetések helyszínéről.
Ahogy a szerző is aposztrofálta: a szocializmus a rendszerváltás idején egyszerre volt védelmező tárgy és az elnyomás szimbóluma. Az egyiket visszasírták, a másikat rettenettel vegyes undorral szemlélgették.
Ahogy Wunder is nézeget magán két oldalt a jelenben. Egy kereskedelmi adó vezérigazgatója, de perceken belül már nem az: éppen kirúgják. Pedig... ahogy ő tudott nyalni felfelé, nem nyalt úgy senki.
"Aggódom. Az nem lehet, hogy most ülök utoljára ennél az asztalnál, mégis, több jelből arra következtetek, hogy a tranzakcióval együtt nekem itt ma fel fognak mondani, hiába súgják az ösztöneim, hogy nélkülem ezeknek nem fog menni; csak az a kérdés, milyen szennyest mosatnak ki velem."
"Elönt a dac, így büszkén ülök a kivégzésemen, igenis én vagyok a regnáló ideológia koronázatlan királya. Büszkeség, hát igen. Mindig büszkén nyaltam, olykor már érezve a fekália meleg, kesernyés leheletét is a farpofák tövében, de nem szeretném annak a látszatát kelteni, hogy elégedetlen lennék a sorsommal."
"Anke összeszorított szájjal mosolyog, megértő arcot próbál vágni - jól ismert nemzetközi jelzés, menedzserkatalógus-mosoly, ami annyit tesz: megértelek, nekem is nagyon fáj, de valójában szarok rád."
És hogy ez a szervilizmus mire volt elég? Olvasd el a művet, és rájössz.
Szóval.
Üdv a kapitalizmusban.
Üdv az úton, ami a szocializmusból ide vezetett.
Üdv a senki földjén.
Üdv a tanulópénzek országában.
Üdv a felismerésnek: semmi sem biztos, csak a változás.
Üdv az Úton.
Szeretnél többet megtudni a könyvről? Kattints a képre!
Tetszik, amit olvastál?
Akkor kövess minket a Facebookon is!
A képek a Pixabay-ról származnak. A szerző képe az Európa Kiadó oldaláról.
Szereted a hasonló történeteket? Akkor ez is érdekelni fog, kattints!
