Nézz rá a képre! Mit látsz?
Egy leláncolt aranypintyet, ugye?
Képzeld el, hogy ez a pinty te vagy,
leláncolva saját körülményeid és korlátaid közé.
Megvan?
Akkor most innen próbálj meg nyerni,
szabadon szárnyalni.

Egy tizenhárom éves, rendes, becsületes kamasz azon a napon, amikor a New Yorki Metropolitan Museum of Art-ban túlél egy robbantást, megismerkedik egy fiatal lánnyal és egy idős emberrel, és ennek az embernek a suttogó követelésére a merénylet körüli zűrzavarban elemel egy felbecsülhetetlen értékű festményt, Fabritius Aranypinty című művét. A haldokló öregember családi ékszert is rábíz: lehúz az ujjáról egy gyűrűt, hogy vigye el a hozzátartozóinak.

A fiú, Theo Decker tehát túléli a merényletet, de az anyja nem, amellyel megpecsételődik a sorsa. A bizonytalanság, hogy hová kerül, hol lesz biztonságban, egyszerűen összetöri a gyereket. A nagyszüleinek nem kell, az apjáról az sem tudja, merre lehet, lelépett tőlük jó éve már. Ideiglenesen osztálytársának szülei (Barbour-ék) veszik magukhoz addig, amíg rendeződnek a viszonyai.

Theo fél, retteg, hogy mi lesz vele. Ahogy kicsit magához tér a szertartásos, kicsit sznob, meglehetősen unalmas rendben élő Barbour családnál, foglalkoztatni kezdi az elcsent festmény és a gyűrű ügye. Az ékszeren keresztül ismerkedik meg a családi régiségkereskedésben asztalos szakmáját magas fokon művelő, talpig becsületes Hobie-val, akinek fontos szerepe lesz a későbbiekben Theo sorsában.

Már éppen rendeződni látszik ügye a Barbour családnál, a szülők állandó befogadást fontolgatnak, amikor feltűnik a színen Theo apja a szeretőjével, és magával ragadja a fiút Las Vegasba. Ez az ember azonban tökéletesen alkalmatlan a szülő szerepre, elhanyagolja a kiskamaszt. Theo egy nála valamivel idősebb fiú, Borisz ráhatására egyszerűen elszokik a rendszeres tanulástól, munkavégzéstől, drogok, és alkohol rabja lesz 15 éves korára. Ekkor - szerencséjére - meghal az apa is, és ő pontosan tudja, hogy a mostohaanyja-féle, amint magához tér a gyászból, azonnal ráhívja a gyámhatóságot, hogy neki ugyan semmi köze ehhez a felnőttnek kicsi, gyereknek nagy fiatalemberhez. Ő pedig nem akar még egyszer intézményesített kezekbe kerülni, ezért kirabolja a nőt és haladéktalanul New Yorkba, Hobie-hoz költözik. Nagyon igyekszik viselkedni, de két év drogozás, könnyű élet után lehetetlen teljes egészében visszatérni a becsületes és rendszeres munka világába - ez nem is megy neki. Innentől számára egyetlen dolog válik fontossá: a stiklijei ne derüljenek ki. Sem a már elkövetettek, sem az ezután elkövetendők. A rendszeres munkából csak annyi részt vállal, ami még elegendő ahhoz, hogy ne érje szó a ház elejét. A külvilág szemében ő egy korán árván maradt, rendes, becsületes fiú, és a többi nem érdekli. Vajon végleg elromlott ez a gyerek?

A festmény mindig vele utazik mindenhová. Időnként fel-felbontja a csomagolását, gyönyörködik benne, de mindenekelőtt titokban tartja, hogy nála van. Tisztában van azzal, hogy következmények nélkül már nem adhatja vissza a múzeumnak, magyarázkodni meg nem akar, arról nem beszélve, hogy 15 éves korára már él annyi finesszel, hogy nagy megszorultságban jó lehet az még neki valamilyen módon kisikerített pénzmag szerzési lehetőségnek. A veszély Damoklész kardjaként azért folyton ott lebeg a feje felett: Interpol körözési listán is rajta van a kép, ha elkapják vele, jó pár év börtön kinéz a tettéért. Senki, de senki a világon nem fogja neki elhinni, hogy a robbantásban elpusztult idős férfi utolsó leheletével unszolta, sőt, utasította arra a kábult kisfiút, hogy ne hagyja ott a festményt a múzeumban, hanem vigye magával (vajon miért cselekedett így az amúgy becsületes öreg régiségkereskedő?)

Hobie üzlete csőd felé tendál, amelyen az immár huszonéves Theo beidegződött szokásaival összhangban, nem egészen fair módon igyekszik úrrá lenni. Ki is húzza a pácból a boltot, de természetes, hogy a simlisséget nem minden vevő hagyja szó nélkül, sőt, mint kiderül, a mozaikokat összerakva, az egyik becsapott ügyfél kisakkozza, hogy az eltűnt festmény csak nála lehet.  És ráadásul Borisz is előkerül, vagányan, kőkemény bűnözőként. Amíg a lóvá tett ügyfél csak sejti, hogy nála az Aranypinty, addig Borisz... tudja.

Most mi lesz?
Senki, még Theo sem bírja elképzelni.
Innen szép nyerni, nem?

Bevallom őszintén, hogy a kissé sznob, halálosan rendes családnál történteket méla unalommal olvastam. Úgy voltam vele, még 50 oldal ebből a totál rendes, halálosan szürke, lapos családból, és befordulok. Amikor színre lépett Theo apja, és magával ragadta őt Las Vegasba, visszasírtam a merev, unalmas családot. Szó szerint egy méretes szívlapáttal hátba tudtam volna... verni azt a rohadt, felelőtlen alakot, aki ezzel a mentalitással gyereket mert a világra... nemzeni. (Igen, a pontok után végtelenül egyszerű, köznép által gyakran használt bé betűs szó következett volna, a másik után meg egy esz betűs.)

Az is kétségbeejtő, hogy a lélekkel teli, abszolút realista és becsületes Hobie is alig volt képes őt kimozdítani a kétes pénzszerzési lehetőségek sikamlós világából. Elveszett lényként bolyongott a Borisz féle könnyű élet, könnyű pénz, az élet minden percben érdekes és nagyszerű világa, és Hobie elmélyült rendszeretete, boldog elmerültsége a mindennapi munkában közötti életérzések között.
Választani közöttük?
Hogyan?
Hogyan lehetne fiatal felnőttként a nehezebb út szimpatikusabb?

Számtalan méltatójának sorait idézik a könyvben. Szinte mindenki kiemeli, hogy Donna Tartt, a mű írója Charles Dickens nyomaiba lépett. Lehet, hogy sokan ezért fogják felemelni a polcokról, de engem egyenesen elrémített: ha lehet, kerülöm Dickenst. Nem vagyunk jóban egymással. Azért erőt vettem magamon, mert kíváncsi voltam. Nagyon sok helyen száguldottam az olvasással. Máshol vakargattam a kiütéseimet, fejcsóválva vissza-visszalapoztam, aztán újra előre, mert tisztán láttam, mi lesz az események következménye. De hogy mi lett a vége... na, azt nem gondoltam volna.

Sikerül-e kiszabadítani magát a festményen lévő aranypintynek, és szabadon szárnyalni?
Hiszen Theo az a madár.
Leláncolva, körülményei fogságában vergődve.
Mire lesz ereje ennek a fiúnak?

800 oldal, gyakran nehéz olvasmány.
Fejlődéstörténeti regény.
Érdekel, hogy van-e remény?

Szeretnél többet megtudni a műről? Kattints a képre!