Ha vérig sérted, hozzád megy?

Csípős tavaszi napnak ígérkezett az a március tizenegyedike, amikor Jani elindult a budapesti buszhoz. Se kutyája, se macskája, se felesége, valahogy mindenki egyszerre hagyta őt magára az élők sorában. Már hetvenhat éves volt történetünk idején, és sokadik kamaszkorát élte idős testében: éppen randevúra készült. Nem örült neki, hogy magára maradt, de értékelte és élvezte szabadságát. Engem ezután ugyan meg nem köt senki, gondolta magában, főleg, mert nagyon nem volt megelégedve a "felhozatallal" - egyik nő sem nyerte el maradéktalanul a tetszését. Mindenkinél letagadott 8-10 évet a valós korából. Ennek azért megvoltak a maga veszélyei is: az egyik jelölt személyes találkozásnál közölte vele: minden klappol, de maga túl fiatal hozzám... püff neki.

Szóval, Jani bandukolt a buszmegálló felé. Amikor odaért, az egyik falubelivel kezdett el beszélgetni. Téma mindig volt, időjárás, politika, de akkor éppen egy "bűntény" tartotta lázban a helyieket: elbontották és ellopták a közösségi vízakna kerítését! Szó szót követett, már éppen bőszen szidták a rendőröket, "akik sosem ott vannak, ahol kéne", "minek fizetünk annyi adót", "ott kéne állni a rendőrnek a vízakna mellett, hogy vigyázzon a polgárok értékeire", amikor is egy alig ötvenes hölgy (nevezzük Jolcsinak) beszólt ennek a Janinak:
- És ha a rendőr egyszer hazamegy, akkor mi lesz?
Jani értetlenül szemlélte végig a csajt, nem is értette, honnan vette magának a bátorságot, hogy egyáltalán hozzájuk szóljon. A nő molett volt, de széparcú, és tudomást sem véve Jani csodálkozásáról, újra beszélni kezdett:
- Mert abban egyet érthetünk, hogy amíg világ a világ, nem állhat ott, ugye?

Janinak még mindig nem volt hangja az elképedéstől. Beszóltak! Neki, beszóltak!? Ez a nő be mert szólni neki.
Valamit mondott, éles, kioktató hangon, mire az asszony replikázott:
- Nemcsak a rendőrség privilégiuma ám, hogy rendre és tulajdonra vigyázzon. Az állampolgároknak is van felelősségük az ügyben. A frekventált helyekre tessék megszervezni a civil figyelőszolgálatot a faluban, és máris kevesebb ilyen eset fog előfordulni. Higgye el, tudom, mit beszélek, nyugállományú főtiszt vagyok.
- Mi? Míííí? Ez a fruska nyugdíjas? - öntötte el a vér Jani agyát, miközben még mindig azon agyalt, hogy neki (NEKI!) beszóltak. Hoppá, megvan, mivel üthetek rajta egyet, derült fel gondolatban, miközben összehúzott szemekkel parázs vitába kezdett a nővel, amelynek a végén, mint egy aduászt, kivágta:

- Magától meg el fogja venni a kormány a nyugdíját!

Az asszony (aki én voltam), bepirosodott a méregtől, és lenyelte az első gondolatát (te meg rohadjál meg a nyugdíjammal együtt), és nem szólt semmit.

Jolcsi utolsónak szállt fel a buszra.
Jani már ült.
Joli szépen rámosolygott (lásd meg, te ütődött, hogy különb vagyok nálad, és nem haragszom rád),
Jani pedig azon kapta magát, hogy a nő tetszik neki.
Nem is kicsit.
Jobban, mint eddig bárki.
Tehát, azonnal kapacitálni kezdte, hogy üljön oda mellé.
Illetve, vele szemben.
Joli egyenesen utált menetiránynak háttal ülni.
Most azonban rövid hezitálás után elfogadta, hogy úgy és ott ül.

Néhány hónap múlva összeköltöztek.
Jani még pár hónapig hangoztatta, hogy őt ugyan senki meg nem köti.
Jolcsi türelmesen mosolygott (megkötöd te magadat, édes lelkem, önként és dalolva, nem kell nekem ahhoz szalmaszálat sem keresztbe tenni).

(Jani azért aznap még elment a leszervezett randevúra.)
(Meg a másik és harmadik héten is.)
(De nem számított.)
(Ja. A kormány tényleg elvette a nyugdíjamat. De kit érdekel?)

Így volt.
Jó volt.
Most is jó.

A kép forrása: itt.