Az FPS (First-person shooter, vagyis belső nézetű játék) sose volt a kedvenc műfajom, mindig szerepjátékkal, esetleg mászkálós, ügyességi játékkal nyomtam a legszívesebben. De a Doom és  a Quake mindig ott lapult a gépemen, és rendre elővettem őket, ha ki akartam kapcsolni az agyamat egy időre, jó darabig a mágusok és hosszú pallosú lovagok voltak a nagy kedvencek. Aztán megjelent a MechWarrior 3, és beleszerelmesedtem a robotokba. Nagyon le tudott kötni a ház nagyságú robotok küzdelme, a fegyvereik tápolása, a súlyra és a melegedésre való állandó figyelem.  Aztán az ember ráun az önismétlésre, az ugyanolyan taktikákkal való küzdelmekre. Valahol mindig vágytam  egy olyan játékra, ahol lehet egy kicsit lövöldözi saját nézetben, ügyeskedni, ugrálni, kicselezni az ellenfelet, aztán bepattanni a mechbe, és onnan osztani a halált. Az első Titanfall megadta ezt az élményt, igaz, nem teljesen, és nem is tökéletesen.  A játékosok zöme egykettőre ráunt az önismétlő multis hentelésekre, és szépen lassan alig lehetett társakat találni egy közös játékhoz. De maga az alapkoncepció annyira jó volt, hogy a fejlesztők úgy érezték megéri elkészíteni a folytatást.

 A Titánok második eljövetele

Az első rész sok újdonságot vitt az FPS témába. A tereptárgyak megmászása, a parkourkodás, a falakon való rohanás, vagy épp nekifutásból átcsúszás egy félig leeresztett hangárajtón, majd csúszás közben lövöldözés, mind-mind olyan vérfrissítés volt, ami ráfért a műfajra. Na és persze a titánokba való bemászás, és a robot fegyvereivel való kaszálás sok feledhetetlen pillanatot jelentett. Aztán ennyi. Az egy dolog, hogy nem volt egyéni kampány, de a multi részben sem volt sok változatosság.  A grafika pedig csúnyácska volt, ami persze nem feltétlenül baj, ha a belső tartalom kielégítő. Hát nem volt az teljes mértékben. Bukás nem lett, de nem függtek rá az emberek úgy, mint egy Overwatchra. 

Miben több, mint az első rész?

Az első és legfontosabb újítás egy korrekt küldetéssorozat bevezetése.  Persze nem kell valami hihetetlenül komplex dologra gondolni. Arra tökéletesen jó, hogy az ember, aki először játszik Titanfallal, kicsit ráérezzen a játékra a gépi ellenfelek ellen, hogy a multiban ne legyen fájdalmasan béna. A fejlesztők azonban szemmel láthatóan nem fektettek túl sokat ebbe a részbe, ugyanis maga a kampány mindennel együtt, beleértve az ügyetlenkedést is kb. 8 óra alatt végigvihető. Bemutatja a bolygó főbb tájait, a fegyvereket, a titánokat, akik többek, mint a MechWarrior fémmonstrumai, ugyanis önálló személyiségük is van: A kampányban szereplő titánunkkal lehet beszélgetni, kérdéseket feltenni neki. A fejlesztők hallgattak a rajongókra, hogy kell egyszemélyes játékmód is, de valószínűleg csak gyorsan összecsapták, hogy „nesztek itt van, ha ennyire akartátok!” A gépi ellenfél elég butácska, nem taktikázik nagyon, igaz nagy tömegekben izzasztó egy-egy pálya kipucolása. De végül is belerakták, összehozták, és összességében annyira nem lett gáz, tehát egy kis piros pont ezért jár nekik.

Mivel a Titanfall alapvetően multis móka, ezért egyértelműen erre fektettek nagyobb hangsúlyt. A kezdeti szerveres döcögések után mostanra beállt egy stabil közönség. Viszonylag sok játékmód van, kezdve a fejvadászos kergetőzéstől a bázispontok elfoglalásán át egészen az utolsó robot talpon maradásáig tartó küzdelmekig. Kezdetben minden mókásabb fejlesztés, jobb fegyver vagy erősebb robot zárolva van, elkölteni való tőkénk pedig elég szűkös. De minden harc közben szerzünk pénzt, és kitüntetéseket is, a szintlépésekkor pedig új, hasznos dolgok és lehetőségek nyílnak meg előttünk. Vehetünk nukleáris megsemmisülést, ami a titánunk pusztulásakor komoly károkat okoz a környezetének, vagy több lőszert a robot gépágyújába, és még rengeteg mindent.  Itt is elmondható, hogy sokat kell gyakorolni, különben egykettőre leiskoláznak minket a tapasztaltabb játékosok. Persze mit sem ér az erősebb fegyver vagy egy izmosabb robot, ha nincs jó ütemérzékünk, ha nem tudunk célozni, és nem használjuk okosan a karakter mozgásait. Elég nagy kapkodás szokott kialakulni egy-egy szűkebb folyosó vagy hangár elfoglalása közben, néha azt se látjuk, kire lövünk, főleg ha az ellenfél füstöt is kiereszt, hogy jobban zavarjon minket.

Használjuk sokat az álcázónkat, és próbáljunk az ellenfelek háta mögé kerülni. Kempelni itt nem éri meg, bár vannak jó helyek erre, mégis a titánok miatt jobb, ha az ember beleveti magát a sűrűbe, mintsem egy háztetőn kuksoljon, hogy onnan lője fejbe az ellent. De aki erre vágyik, van rá lehetősége.

A csaták pörgősek, robbanások, füst mindenfelé. Tíz perc alatt vége szokott lenni egy-egy ütközetnek. Ha eldőlt a csata, még nincs vége a harcnak. A legyőzött fél kap egy lehetőséget, hogy elpucoljon a csataérről, míg a győzteseknek el kell kapniuk a menekülőket. A jutalom mértéke függ a sikerességtől.

 Összességében egész jó folytatás lett a Titanfall 2. Pár multis játékmódhoz nehezebben gyűlik össze a csapat, de a népszerűbbek néhány perc alatt megtelnek. Egyelőre kevesebb a map, mint az első részben, de lassan jönnek újabbak is, és remélhetőleg olyanok, amik jobban kihasználják a dinamikus mozgástechnikáinkat.

Ez a játék nem lesz jobb, mint az Overwatch, nyilván nem is erre szánták. Nehéz lenyomni a Blizzardot, de a műfaján belül az érdekes újításai miatt üde színfolt. Ha pedig lehet hinni a Respawn csapatának, ingyenesek lesznek a DLC-k (letölthető tartalmak) a játékhoz, amik érkeznek is hamarosan szépen sorban. Ezért viszont hatalmas piros pont jár!

Értékelés: 9/10

Platform: PC, PS4, Xbox One