1944. január 30. - február 20.

Három hét marhavagonban

Az egész ezredet marhavagonokban szállították el egészen Ukrajnáig. A vagonokat csak „kabinoknak” hívták a katonák, és nem voltak túl kényelmesek. A leghasznosabb berendezés egy kályha volt, ami elsősorban melegedésre szolgált, de kenyér pirítására is kiválónak bizonyult. A szükségletekre egy vödörféle szolgált, meg persze a természet. Az étkezés elég egyhangú volt, csoda, hogy nem kaptak skorbutot. A napi adag: műméz, margarin, marmelád, és egy katonakenyérnek nevezett hosszúkás cipó, meg valami fekete lötty, ami kávé akart lenni. Fekvésre, alvásra szalmazsák, és valami kispárnaféle kitömött rongy szolgált.

Illusztráció: marhavagonok a Málenkij-robot idejéből

Az útirány kanyargós, sejtelmes utakon vezetett keresztül, de elég sokat vesztegeltek a sorozatos légiriadók miatt. Sokszor megállt az egész transzport, és bevezényelték őket a sínek melletti erdőkbe, hogy ott vészeljék át a bombázásokat. Hamarosan elhagyták Elzászt, a nagyobb városokat, majd átértek a szászországi területekre. Aztán a cseh tartományvidék, ahonnan apám Pardubicére emlékszik egyedül határozottan. Áthaladtak a morva területeken, és átértek Lengyelországba, ahol már komoly télbe csöppentek. Innentől kezdve egyre sanyarúbb lett az élet, a havazás és a jeges hideg nagyon megnehezítette az utazást. Apám eközben a naplójába jegyzetelt, de egyre kevésbé volt már ereje és kedve hozzá. Beérkeztek Lawoczne városkába, ott egy magyar katonai szerelvénnyel találkoztak, és mivel elég sokat állomásoztak ott, volt ideje beszélgetni velük. A csajkáját teletöltötték gulyáslevessel, amit aztán megkóstoltatott a német bajtársaival is, „das ist das richtige Gulasch!” felkiáltással.

Hamarosan folytatták a keserves utazást, Ruténföld következett: Munkács, Beregszász, Nagyszőlős, majd a Tiszán átkelve, beérkeztek Erdélybe, ami akkor magyar terület volt. Apám sokat hangoztatott magyarsága most végre előtérbe került, ugyanis a vezérkar kiadta az utasítást, hogy a megfogyatkozott élelmet magyar területről kell pótolni. Neki kellett másodmagával a beszerezést lebonyolítania, de nem volt szerencsés, ugyanis pont egy román ajkú település mellett álltak meg, valahol Dés után. Valahogy kevert magyar-német nyelven sikerült megértetni magukat, és tojást, tejet, túrót, és zöldségféléket tudtak beszerezni.

Ezután következett Bukovina, Besszarábia, majd a Dnyesztert átlépve megérkeztek Ukrajnába.

1944. február 26. - március 12.

Az ukrajnai kiképzés

Odesszában sokat időztek, majd továbbindultak Galaganovkába, ahol alaposan felkészültek a nagy ukrán sztyeppékre, majd az egész század nekivágott a havas útnak. A fagyos hidegben lassan haladtak, apám folyamatosan tiltakozott, hogy neki itt nincs keresnivalója, ő magyar. A parancsnok végül megelégelte, és átirányította egy közeli horvát századba. Nekik még két hét szoktató kiképzésük volt hátra, mivel apám már túl volt a kiképzésen, rajvezetőnek nevezték ki. Parasztházaknál szálltak meg, padlásokon aludtak. Apám folyamatosan hangoztatja magyarságát, de sokra nem jutott vele. A horvátok szavajárása: „Kerülni minden bajt, ami kerülhető.”

1944. március 13. – március 26.

A nagy visszavonulás 

Következett 30 km gyaloglás az ukrán mezőség síkságán, teljes menetfelszerelésben. Ismét Galaganovkába érkeztek, ahol egy szerencsés fordulat történt apámmal. A különböző helyről érkező századok felsorakoztak, (apám a horvátban), majd a parancsnok közölte, hogy szovjet offenzíva várható, az egész ezred visszavonulni kényszerült. A horvát századhoz fordult, és megkérdezte, ki tud németül. Apám gyorsan kapcsolt, jelentkezett, így a Stabhoz került mint futár (Melder). Később kiderült, hogy jól döntött, mert a horvátok fogságba estek. Végül az egész sereg elindult, és a keserves meneteléssel kezdetét vette a visszavonulás.

A kép a belorusz fronton készült, visszavonulás közben. Hasonló helyzetben lehettek ők is.

Mindenfelé lángoló épületek, a hátuk mögött hidak repültek a magasba, de ők csak mentek, nem állhattak meg. Éjszakára beásták magukat védőállásba, egész éjjel lövöldözés, aludni egyáltalán nem tudtak. Hóban, sárban folytatták a menetelést, mindenfelé kilőtt szekerek, lovak és katonák tetemei hevertek szerteszét. Borzalmas látvány volt, apám sose tudta kiverni a fejéből az ott látottakat. Alig bírták már az iramot, a mellettük haladó szekerekbe kapaszkodtak. Közben jöttek a friss hírek: a románok kiléptek a háborúból. Végül egy faluhoz értek, ahol megjelent a kozák lovasság is. Ez egyik kozák a lóról elkapott egy tyúkot, kitekerte a nyakát, majd odadobta a háziasszonynak, hogy estére süsse meg. A németek tábori konyhája nem érkezett meg, így a parancsnok kiadta az utasítást: élelmet kell szerezni a faluban. Elkezdődött a rekvirálás, mindenki úgy szerzett élelmet, ahogy tudott, apám egy családtól kért, „Dai cleba!” (adj kenyeret) kéréssel, ugyanis nagyjából ennyit tudott oroszul.

Egy lövészárok a keleti fronton

Hamarosan olyan közelségbe értek a szovjetek, hogy ágyútűz alá tudták venni a németeket. Apám a főparancsnokkal együtt egy domb hajlatába rejtőzve figyelte a robbanásokat. Egy hatalmas detonációt követően az egyik szekerük a levegőbe repült, lovastul, mindenestül. A főparancsnok apám felé fordult és csak ennyit mondott: "No, kleine Ungarn, das ist der Krieg.” (Na, "Kismagyar", ez a háború.")

Egy végső, nagy erőfeszítéssel, hatalmas pergőtűzben átkeltek az Ingul folyón, és beérkeztek Mikolajiv kikötővárosba. Folyamatos ágyútűz alatt ismét bevagonírozták őket, majd irány Besszarábia, ahol a hatalmas hó miatt elakadt a szerelvény. Innen már gyalog kellett kijutniuk a frontszakaszra, ahová apám már betegen érezett. Pár nap pihenő után az élelemszállító motoros kivitte a frontra, ahol elkezdődött apám legveszélyesebb háborús időszaka, a lövészárkokban való küzdelem.

1944. április 14. – április 19.

A lövészárok gyönyörűségei

A harcban elfoglalt lövészárkokba kerültek kettesével. Ő egy lengyel bajtárssal került egy árokba, és közösen küszködték végig azt, ami előttük állt. A domboldalon, ék alakban helyezkedtek el a lövészárkok, és apámék pont a csúcsaként az éknek legalulra kerültek.  Tehát ha az ellenség rohamot indít, ők lettek volna az elsők, akiket felkoncolnak. Az élet igencsak keserves volt egy ilyen földbe ásott gödörben. Mosakodás, fogmosás nincs, ellenben tetű az volt bőven. Ezek folyamatos öldösése és a vakarózás volt a leggyakoribb elfoglaltságuk. A naponta kapott lőszert kötelezően el kellet használniuk, a következő utánpótlásra senkinél nem lehetett lőszer. A lövészárokból tilos volt kilépni, azonban egyszer valaki cigarettát kért üvöltve. Másvalaki visszaüvöltött, hogy gyere érte. Ő érte is ment, és szinte azonnal fejbe lőtte egy mesterlövész. Alkonyatkor, amikor biztonságosan elhagyhatták az árkot, ott feküdt kiterítve. Apám ilyenkor ment élelemért, főtt húst, kenyeret, cigarettát és kávét kaptak. Az egyik esti vételezéskor olyan sötét volt már, hogy eltévedt. Jó pár percig tanácstalanul bolyongott a terepen, végül egy kilőtt tank nyújtott támpontot, amit meglátott, amikor jelzőrakétákat lőttek ki valahol.

A Vörös Hadsereg a keleti fronton

A legszörnyűbb pillanatokat akkor élték át, amikor a szovjetek pergőtűz alá vették őket. Jó negyed órán át tartott, de nem követte roham. Ott megtanulta, mi is a rettegés.

Ezután beteget jelentett, természetesen szimulált. A gyengélkedőn a gyomrát fájlalta, abban bízott, hogy vakbéllel megműtik. De nem vették be, adtak széntablettát neki, és másnap visszazavarták a lövészárokba.

Hamarosan felkerekedett a sereg, teherautókkal indultak tovább, egészen Moldva tartomány fővárosáig, Iaşiig (Jászváros). Itt egy nap pihenő, fertőtlenítés, hajvágás, fehérneműcsere. Kaptak némi zsoldot is, és három napos élelemcsomagokat is osztogattak. Aztán indultak tovább, teljes menetfelszerelésben a következő frontszakaszig. Egy sűrű, nehezen járható úton haladtak, körülöttük, bűzös mocsár, apám pedig elég letargikus állapotba került. Érezte, hogy a halálba menetelnek, és az egyik pihenő alkalmával sorsdöntő elhatározásra jutott. Átadta a gépfegyvert az egyik bajtársnak, de ő nem állt fel a parancsszóra. Senki nem nézte, nem szóltak hozzá, szó nélkül otthagyták. Ott maradt egyedül a mocsárban, azt se tudva, merre is kéne mennie, mi vár majd rá.  Ekkor motorzúgást hallott, és egy román ételhordó katona állt meg előtte. Azt mondta apám, hogy a lába kikészült, és nem tud tovább menni. Erre visszavitte Iaşiba, ahol egy napot töltött. A házak már ekkor üresek, a polgári lakosság elhagyta őket. Az egyik házról leverte a lakatot, és végre emberi körülmények között, ágyban tudott aludni. Reggel a falon egy nagy térképet vett észre, ezen megtervezi a hazajutást, vissza Erdély felé. Reggel még a maradék zsoldból élelmet vásárolt, és kétségek között, hogy egyedül meddig bírja az ismeretlenben, elindult Iaşiból.

Iaşi egy régi képen

Első éjszakáját egy oláh parasztcsaládnál töltötte, állatok, gyerekek mind egy szobában zsúfolódva éltek. Az apa hasfájásra panaszkodott, ezért apám odaadta a széntablettáit, erre végleg megnyugodtak, hogy nem akar az életükre törni, és megvendégelték. Másnap egy katonai autó felvette, eljutott vele Târgu Frumosig (Szépvásár), ami egy fontos csomópont volt. Itt azonban megszakadt az utazása, ugyanis tábori csendőrök lefülelték. Lábfájására panaszkodott, de dezertálás gyanújával átvitték egy másik városba, a katonai őrsre, ahol kihallgatták. Végül nem lett baj, az éjszakát bent töltötte a fogdában, reggel pedig ellátták egy menetlevéllel vissza Iaşiba. Persze esze ágában nem volt visszamenni, megnézte a vonatok indulását, és végül egy tehervagonra szállt fel, ahol teljesen egyedül volt, és kicsit tudta élvezni a táj szépségét, a tavaszi levegőt. Most először érezte igazán szabadnak magát. Bacău (Bákó) városába érve leugrott a vonatról, és gyalogosan indult meg a Kárpátokon keresztül.  Egy kis községben felkéredzkedett egy favágókat szállító vonatra, ami egészen Piatra Neamț (Karácsonkő) városáig közlekedett. Innen ismét gyalogosan vágott neki a Kárpátoknak, vállán a karabélya, a Beszterce patak mellett haladt, viszonylag jókedvvel. Egyszer csak az úton német autós tábori csendőrök, Feldjägerek fékeztek előtte. Gyorsan kellett kitalálnia valamit, tudta, hogy bajban van, ezért mondott egy hasonló nevű magyar várost, mint Iaşi. (Sajnos nem egyértelmű, hogy mi volt ez a város, a visszaemlékezéseiben Tassit ír, viszont nem találtam hivatkozást ilyen nevű akkori magyar városra.)  A csendőrök megnézték a papírját, majd visszafordultak vele, pont arra, amerre ő is igyekezett. A Tölgyesi-szoroson át viszik be Erdélybe, ahová végül is el akart jutni. Az őrsön elmondja, mi történt vele, és szeretne a magyar főparancsnokkal beszélni. Engedték neki. Neki elmondta az egész történetét, hogyan került a német seregbe, miken ment keresztül, és hogy jutott el idáig. Átérezte a helyzet faramuciságát így apám megkérdezte, hogy átállhat-e hozzájuk. Erre csak annyit mond a parancsnok, hogy teljesen mindegy, ők is a németekhez igazodnak. A németek végül is kérdőre vonták apámat, aki beismerte a szökést, persze némi szépítéssel. Vizsgálati fogságba került, és várt rá a tárgyalás, ami sok mindent eldöntött a további sorsáról.

A következő, befejező részből kiderül, mi lett a kis kaland végeredménye. Akit érdekel, az első és második részt megtalálja itt, és itt.

Ha tetszett, kövess minket Facebookon!