Egy olyan fiatal története az ezredforduló Magyarországán, aki a felnőtté válás során szembesül alakulóban lévő identitásának nem szabályos vonásaival.

Hat év után újra megjelent Kiss Tibor Noé kortárs prózája, az Inkognitó, ezúttal a Magvető Kiadó gondozásában. Ezúton is köszönöm a Kiadónak, hogy elolvashattam ezt a küzdelmekkel és fájdalommal teli életutat, vallomást, identitáskeresést. Valahol azt olvastam erről a könyvről, hogy a szorongás és a magány regénye. Tökéletesen egyetértek ezzel a gondolattal.

Tibor transznemű, ami annyit jelent, hogy bár férfinak született, nőnek érzi magát és ez a szorongás addig nem fog elmúlni, míg meg nem békél Noémival, azaz saját magával.

Ugrálunk az időben és a kis történetekkel válik egésszé a kép. Egy nagyon zavaros, fájdalmas, lehangoló egésszé. Focimeccs nézés hatévesen a nagypapával, egy reménytelen szerelem utáni vágyódás, egy átlagos délután, egy szál cigaretta az erkélyen és hasonló hétköznapi történetek. Csapongó, mely azt az érzést keltette bennem, mintha nem akarna a tárgyra térni. Írni akart róla, de félt tőle, ezért kerülgeti a forró kását.

Eleinte furcsa volt a rengeteg rövid, kijelentő mondat. Nagyon tárgyszerűek voltak ezek a pillanatképek. Talán épp ez tette őket lehangolóvá. Olyan érzésem támadt tőlük, mintha gyorsan túl akarna esni az egészen. Mintha azt várná, ha mindezt gyorsan kiírja magából akkor könnyebb lesz.

„Nincs más választásom, kényelembe helyezem magam a bőrömben. Szívtájékon letelepszem, közel a tüdőhöz, ahol a bordák megvédenek.”

Sokszor előtérbe helyezi a futballt. Hét éven át focizott a Fradiban, érthető, hogy sok emlék, érzés fűződik hozzá, de azt gondolom, inkább azért emelte ki ezt, mert a legnépszerűbb, legférfiasabbnak titulált sportok egyike, ami meghatározta a gyerekkorát, és mégsem jelentett semmit. Nem befolyásolta az érzést, hogy ő nő akar lenni. Nőként öltözni, sminkelni, magassarkú cipőt viselni, de közben gyötrődött, őrlődött.

"A rúzs, a púder és a parfüm eltakarta a férfit, de nem kelthette életre a nőt.”

Bár néhol zavaros, csapongó, mégis figyelmet érdemlő kötet, mert egy olyan témáról ír, melyről nagyon keveset beszélünk. Az origo.hu-nak adott interjújában arra a kérdésre, hogy mennyi ideig titkolózott ezt a választ adta:

„Úgy szocializálódtam, hogy ez egy betegség, teljesen egyedül maradtam a problémával. Kinek beszéltem volna erről, a focista haverjaimnak? Húszéves koromig hallgattam.”

Többet szeretnél megtudni a kötetről? Kattints a képre!

A képek forrása itt.