Egy messzi-messzi galaxisban, réges-régen...
Szóval, mikor még élt az apám.
Jött a húsvét, és jött az apám.
És jött a pesti piac, ahol főtt tojást akartak eladni neki,
neki, a nyírségi falusi paraszt embernek, akinek vékaszám állt otthon a tojás.
Amin ő rettenetesen felháborodott.
Főtt tojásért pénzt?!
Tehát jött az apám. Kísérte őt a sonka, 100-150 tojás, kis krumpli, alig pár zsákkal, némi hagyma, ahogy apám tartotta, "gyövök mán' a lyányomho', oszt viszek neki egy kis ezt-azt". Mindig mondta, hogy addig örülj, amíg én élek, mert addig neked ilyesmire gondod sosem lesz.
Tényleg így volt.
Nem akartam elhinni, hogy apám akarata tartotta össze a gazdaságot, és termelte meg az évi 2-3 disznót, a takarmányt hozzá, aztán krumplit, hagymát, meg az apró-cseprő konyhára való zöldségfélét. Ahogy meghalt, a karácsonyi, húsvéti menetrendszerinti féldisznók vándorlása is megszűnt a budapesti lakásom felé.
De nem is erről akartam én beszélni, hanem egy bizonyos húsvétról, amikor apám úgyszintén megérkezett Nyíregyházáról a szokásos menázsival. Ilyenkor mindig szétnézett a fővárosban, hol a Mátyás templomot járta körbe (és miközben csodálta, magában megállapította, hogy szép, szép, de hogy nézne ez ki otthon a kanyarban, mán' nem is kell), hol jó nevű vendéglátóhelyen kuporodott fel a székre, és heveny érdeklődéssel támadta le a pincért, hogy "valami büdös nincs"? - de abban az évben a piacra vitette ki magát, mondván, hadd lássa már, mit fizetnek a pesti népek a különböző zöldségfélékért.
Jött-ment, ténfergett a Kispesti Piacon, nézelődött, kérdezgetett, beszédbe elegyedett árusokkal, emberekkel, vevőkkel, tapogatta, szagolgatta a különböző termékeket, istenkedett, alkudozott, csillogott a szeme: szóval elemében érezte magát.
Ahogy így mászkált, szemébe ötlött az egyik árus, ahogyan cifrázott húsvéti tojásokat kínált. Na, lökte feljebb az örök kelléket, az elmaradhatatlan mici sapkát a fején, ebbűl mán' veszek a lyányomnak pár darabot ajándékba. Azt ugye, mondanom sem kell, hogy számára a 12 kilós sonka - jaj, mit sonka, az mifelénk sódar -, a 100-150 tojás, krumpli, miegymás nem számítódott ajándék kategóriába: ne viccelj, amikor halmokban állt a házában, hogy lehetett volna azokat ajándékként címkézni az ő felfogásában! (Arrafelé a mai napig is ez a vélekedés. Ami neked nem került pénzedbe, az nem ajándék, ami van, és sok van belőle, abból rokonoknak, ismerősöknek kötelező ingyen adni.)
Tehát, odakocogott a húsvéti tojás árushoz, hogy: hogy a tojás.
Mondja neki az illető: 2 forint (nem elfelejteni, baromi régén történt az eset, akkor két forintnak szeme volt, 1 tyúktojás pedig 40 fillér körüli pénzbe került).
Apám már nyúlkált a zsebébe apró után, amikor valamin gyanút foghatott, és a szemöldökét összehúzva rámeredt az árusra: "oszt' mibűl van ez a tojás?", firtatta.
Miből, miből, hát főtt tojás, válaszolta az eladó.
Főtt tojás, hökkent meg apám.
Főtt tojás? - hörrent fel. Megőrültél? - és már lökte vissza megvetően a zsebébe a pénzt, - rajzolt héjú főtt tojással akarod kiszúrni a szememet?! Mikor most hoztam 100 darabot a lyányomnak, oszt' akkor, meg annyit főz meg belőle magának, amikor és amennyit akar? Ingyen!?
Egy pillanat múlva már ott sem volt. Gyere, fijjam', mondta a férjemnek, zsiványok ezek a pesti népek, asziszik', azér', mer' vidéki vagyok, velem minden szemetet meg lehet vetetni. Hászen' nem vagyok én hülye! Még hogy főtt tojásért pézt' aggyak! Ennek elmentek otthunrul! Na, kapta meg a férjem karját, hallod, ott egy kocsma, forduljunk csak be, ezt a gyalázatot le kell mosni valamivel! Még hogy főtt tojásér' két forintot...
Állítólag még otthon is dohogott vagy két hétig, meg lépten-nyomon mesélte boldog-boldogtalannak, hogy hallod! Pesten főtt tojásér' két forintot...
Tetszett, amit olvastál? Kövess minket Facebookon!
