1940. májusában a német seregek Dunkerque térségében a parthoz szorítottak több százezer brit és francia katonát. Az emberéletekben mérhető tragédia borítékolható volt, nem volt menekvés. De a németek nem nyomultak tovább: heteken át bombázták a partot és a katonákat kimenteni igyekvő hajókat, hogy megtörjék az ellenséget. Ám a szövetségesek a Dynamo hadművelet keretében több, mint 300 ezer katonát kimentettek. Erről az eseményről készült Nolan gyönyörű, megható, elszomorító és nagy hatású filmje: a Dunkirk.
Sokan mondják, hogy Christopher Nolan elkészítette élete legjobb filmjét. Igazat kell adnom ezeknek a hangoknak. IMAX vetítésen jártam, na nem feltétlen azért, mert mindenképp úgy akartam, de az kezdődött a megfelelő időpontban. Nem bántam meg. Ez a film elvonatkoztat a számoktól, elvonatkoztat a terepasztaloktól, a térképektől, a katonai stratégiától. Ez a film az egyszerű közkatona, az egyszerű, megtört ember, a hétköznapi hős és a hétköznapi érzelmek filmje. Sztálin mondta, hogy egyetlen ember halála tragédia, millióké statisztika. Igaza van, és volt is rálátása a dologra, hisz ténykedése és parancsai nyomán emberéletek milliói váltak egyszerű statisztikai adattá valamelyik tömegsír mélyén vagy a Gulagon. Nolan közel hozta ennek a háromszázezer embernek a sorsát.
Kép 1940-ből
A filmnek nincs igazán főszereplője, de a hadművelet minden színterét láttatja: ott vagyunk a film elején a lépésről lépésre elfoglalt városban, ott vagyunk a parton a több ezer emberrel, és átéljük, ahogyan bombázzák a partot, a hajókat. De ott vagyunk a levegőben is a Spitfire gépek (különösen egy) fedélzetén, ott vagyunk a hajókban, amiket szétbombáztak, elsüllyesztettek, ott hánykolódunk a tengeren, és ott vagyunk egy hétköznapi angol család hétköznapi kis sétahajóján, amin az apa két fiával elindul, hogy elhozzon annyi bajba került katonát, amennyit tud. Ott vagyunk az ellenségeskedő angol-francia vonalnál, és ott vagyunk a sikeresen hazatérő katonákkal a vonaton. Ezek az emberek nem statisztikai adatok: hanem emberek. Hétköznapi emberek, mint te vagy én. Olyan élményekkel (na nem a jó értelemben), amiket te vagy én elképzelni sem tudnánk. Vagyis de: elképzelni éppen tudunk, de hogy mennyi köze van a valósághoz? A saját gondolataiban mindenki hős. A saját gondolataiban mindenki józanul hozna meg döntéseket krízishelyzetekben. A saját gondolataiban mindenki emberséges és kedves (vagyis hát gondolom). És mégis megtörténtek ezek a szörnyűségek. Mégis mindig is több ember ölte a társait, mint ahány mentette. Többen áldoztak fel másokat saját magukért.
Megmentésre váró katonák 1940-ben
Ez a film az események valóságát mutatta meg. Az emberi oldalát. A küzdelmet az életünkért. A félelmet, rettegést. A sokkot. Olyan angol katonákat, akik feláldozták volna a közéjük szökő franciát, aki csupán nem akart meghalni. Olyan angol katonákat, akik nem engedték ezt. Olyan parancsnokokat, akik nem törődtek az embereikkel. És olyanokat, akik a végsőkig küzdöttek értük. Olyan pilótákat, akik a vesztükbe rohanva mentik meg ezrek életét. Olyan embert, akitől már elvette ez a háború egy fiát, és fenyegeti egy másikat is. Aki nem katona. De megy, és segít. Olyan embert, aki már szinte beleőrült a harcokba.
Erős film ez, erős képekkel, a kíméletlen valósággal. Rettentően elszomorító. Már maga az, hogy ilyen megtörtént egyáltalán. Hogy emberéletek milliói értek véget erőszakkal, csúfosan néhány évtizeddel ezelőtt. Ez volt az első háború, ahol több civil halt meg, mint katona, és a többségük tervszerűen. És tanultunk belőle? A legkevésbé sem. Elkövetjük ugyanazokat a hibákat, mint a felmenőink. Ugyanazokat a hibákat, amelyeket a középkorban és még régebben is elkövettünk. Csak nem számolunk egy apró bökkenővel: mára olyan erejű és olyan mértékű tömegpusztító fegyverek állnak a rendelkezésünkre, amelyekkel egyetlen gombnyomásra emberéletek milliót küldhetjük halálba. Régen ilyen nem volt. Szerencsére. Ha lett volna, valószínűleg ma már nem élne ember a Földön. Igaz, nagy lépés az, hogy az emberek többsége egyelőre nem használja ezeket a fegyvereket. De egyre erősödnek bizonyos hangok, egyre erősödik a gyűlölet. Már megint. Mindenki a saját hibájából tanul, ez tény. De a mi hibánk most már könnyen végzetes lehet. Végzetesebb, mint bármely eddigi hiba. Persze még van remény.
Ezt adta nekem ez a film.
Nézd meg az előzetesét itt, ha még nem láttad:
1940-ben 338226 embert sikerült evakuálni Dunkerque közeléből, 198229 brit és 139997 francia katonát. A hadműveletben közel hétszáz kisebb, rekvirált hajó vett részt. A dunkerque-i csata során mintegy 32 ezer ember vesztette életét, és további 30-40 ezer esett fogságba. Az esemény során a brit RAF 4822 bevetést hajtott végre a térségben, több mint 100 repülőt vesztettek. A német Luftwaffe 262 gépét lőtték ki.
Kövess minket Facebookon!