1973 augusztusában egy furcsa eset történik Svédországban. Egy bankrablás során a túszok később arról számolnak be, hogy őket a rendőri akció - ami teljesen szabályosan, hiba nélkül zajlott - rémítette meg, nem a bankrabló túszejtő, akivel rokonszenveztek. Gondolom, már kitaláltátok, melyik városban történt ez. Nézzük meg az esetet, ami során megszületett a Stockholm-szindróma!

Jan-Erik Olsson 1973 augusztuséban eltávozást kap, betér a stockholmi Norrmalmstorg-téren egy bankfiókba, előveszi a fegyverét, és megszólal: "Ez egy bankrablás!" Két rendőr rohan be a bankba, de Olsson az egyiket megsebesíti, a másikat pedig túszul ejti. Arra utasítja, hogy énekeljen, amit a rendőr meg is tesz. Olsson magánál tartja a bank négy ügyfelét, amikor a térre megérkezik a rendőrség és a speciális egységek. 

Olsson nem is habozik sokáig a követeléseivel: első kérése az, hogy a börtönbéli barátja, Clark Olofsson hozzon neki két pisztolyt, egy golyóálló mellényt és egy sisakot, továbbá hárommillió svéd koronát (nagyjából 80 millió forintnak megfelelő összeg volt), és egy gyors autót. Olofsson egy rendőr meggyilkolásáért ül egyébként, de a hatóságok, hogy megmentsék a négy túsz életét, hajlandóak egyezkedni. Olofsson kérdés nélkül Olsson társává válik, elbarikádozzák a banképületet. Miközben az akkori svéd miniszterelnökkel, Olof Palme-vel beszélnek telefonon, fojtogatni kezdik az egyik túszt, hogy a miniszterelnök hallja, nem csak játszadoznak. A rendőrség végül minden feltételükbe beleegyezik, azzal a feltétellel, hogy a túszokat elengedik épségben. Erre ők nem hajlandóak. Eltelik egy éjszaka, másnap Kristin Ehmark, az egyik túsz telefonál, és Olof Palme-vel beszél.

"Miniszterelnök úr, rendkívül lehangolt, hogy a rendőrség visszautasítja, hogy a túszejtőkkel együtt mi is eltávozzunk."

A miniszterelnök és a rendőrség döbbenten hallgatja a nőt, és nyomozni kezdenek utána, hogy talán a múltban kapcsolatban állhatott Olssonnal vagy Olofssonnal? Ám erről szó sincs, így tanácstalanok. Eltelik egy újabb nap, amikor a rendőrség egy keskeny furaton át egy kis kamerát juttat a helyiségbe, hogy pontosan feltérképezhessék a helyzetet. Végül augusztus 28-án úgy döntenek, betörnek. Profi munkát végeznek, egyetlen lövés, bármiféle sebesülés nélkül sikerül elkapni a két túszejtőt, és épségben kiszabadítani a túszokat. Clark Olofsson azzal védekezik, hogy barátja kényszerítette, és ő csak azért működött vele együtt, hogy megvédje a túszokat. Felmentik. Olsson azonban tíz évet kap. 

"Sokkal inkább megriadtunk a rendőröktől, mint a túszejtőktől."

- mondogatják a túszok, akik az ismert svéd pszichológus, Nils Bejerot szerint

"A túszok nemhogy ellenállnának a túszejtőknek, inkább azokkal folyamatosan együttműködnek."

Olofsson megismerkedik az egyik túszának családjával is, majd barátok lesznek, míg Olssont rajongói levelek és házassági ajánlatok, szerelmes üzenetek százai ostromolják a börtönben. Attraktív, merész embernek tartják. Az a hír is szárnyra kel, hogy eljegyezte Kristin Ehmarkot, az egyik túszát, ám ezt végül mindketten megcáfolják. A túszok esete nagy nemzetközi érdeklődést váltott ki, és a helyzetüket el is nevezték Stockholm-szindrómának.

Erről az állapotról eltérőek a szakértői vélemények, a pszichológia szerint ez "az áldozat és az elkövető közötti érzelmi és affektív kapcsolat, illetve függőség". A speciális rendfenntartói szervezetek sem becsülik alá ezt a jelenséget, például egy mesterlövésznek szigorúan tilos a parancs végrehajtása után megnézni az áldozatát, mert ez rokonszenvet és bűnbánatot keltene benne. Érdekesség, hogy a mai hivatalos álláspont szerint csak azokban az esetekben helytálló a Stockholm-szindróma elnevezés, amikor valódi emberrablás (és nem csak túszejtés) történik. Szigorúan véve így ez a stockholmi eset nem is tartozna a Stockholm-szindróma kategóriájába.