Mit tehetünk meg egy másik emberrel?
Ez a kérdés merült fel bennem, miközben a Love, Simon című filmet néztem. A történet egy fiatal középiskolás srácról szól, aki tökéletesen átlagos életet él. Az apja a focicsapat hátvédje volt, az anyja a szurkolócsapat vezetője, valódi amerikai love story annak minden kliséjével. Legidősebb gyerekük Simon, akinek van egy kishúga is, aki elhatározta, hogy mesterszakács lesz. (Legalábbis a filmben. Becky Albertalli könyvében, amely a Simon és a Homo Sapiens-lobbi címet kapta, kicsit más a helyzet, pl. Simonnak két lánytestvére van. A könyvet sajnos még nem olvastam, és egyelőre nem is lehet beszerezni, de ami késik, nem múlik :)) Azóta is a családját traktálja szörnyűbbnél szörnyűbb és jobbnál jobb ételkreálmányaival egyaránt. Simonnak azonban van egy titka, amit senki nem tud, csak ő: Simon meleg.
Erre 13 éves kora környékén ébredt rá, de már korábban is érezte, hogy valami más benne, mint sokakban, valami más benne, mint ami az elvárt. A közösségi oldalon, amit követ minden egykori, leendő vagy mostani diák, valaki kiír egy posztot Blue álnéven, amiben leírja, hogy meleg.
Simon ír neki, szintén álnéven, és egyre mélyebb és személyesebb levelezésbe bonyolódnak, segítik és inspirálják egymást, anélkül, hogy tudnák, ki a másik. Ám ez egykettőre megváltozik, amikor a Simon titkát kiderítő srác zsarolni kezdi a fiút a dologgal, és végül egy csúnya posztban karácsony előtt kitálal. Mindenki számára egyértelművé válik, hogy Simon meleg, és a legbelső gondolatait és érzéseit, amit csak Blue-nak szánt, immár mindenki megismeri.
A legcsúnyább eset mégis a karácsonyi szünet után történt, amikor két nagyhangú idióta nagyon viccesnek gondolva magát kifigurázták Simont és egy másik meleg srácot. Végül a jófej drámatanárnő állította le őket, köntörfalazás nélkül idiótának bélyegezve, akik erre felháborodtak, hogy de hát nem beszélhet így velük. De ők megtehetik, hogy másokat csúfolnak és bántanak ok nélkül?
Simonnak egyébként szerencséje van. A családja elfogadó, és tudja ő is, hogy valószínűleg jól fogadnák. A barátai jófejek, akik szintén tökéletesen elfogadnák őt úgy, ahogy van. Valamiért mégsem meri elmondani senkinek. Valami gát miatt, amit a társadalom szült benne, inkább hallgat. Azért, hogy a zsarolónak eleget tegyen, még a barátai életébe is beleavatkozik. Nem hozott jó döntést. De tökéletesen érthető, miért döntött úgy, ahogy.
Az emberek egy picit túlságosan sokat foglalkoznak másokkal. Mások hálószobájával. Mások magánéletével. Az emberek egy picit túlságosan szélsőségesek és ítélkezők. Elítélnek mindent és mindenkit, ami és aki valamiben - bármiben - különbözik. Megszólnak másokat, mert fekete ruhában járnak. Mert színes inget vesznek fel. Mert hosszú a hajuk. Mert nők. Mert feketék. Mert férfiak. Mert rövid a hajuk. Mert keresztények. Mert piros a cipőjük. Mert németek. Mert fehér nadrágjuk van. Mert fekete a hajuk. Mert kék a szemük. Mert kínaiak. Mert alacsonyak. Mert muszlimok. Mert magasak. Mert IPhone-juk van. Mert busszal járnak. Mert nem tudnak úszni. Mert szikhek. Mert zöld hátizsákot vettek. Mert vizet isznak. Mert melegek. Mert dánok. Mert ellenőrök. Mert nem szeretik a csokit. Mert van rajtuk sapka... és tényleg a végtelenségig lehetne sorolni. Pedig van itt egy hatalmas nagy titok. Az, hogy mindenki más.
Mi köze van hozzá bárkinek, hogy miért jársz fekete ruhában? Mert épp gyászolsz? Mert simán azt szereted? Mert egyéb okai vannak? A fekete elegáns, de nyugodtan hordj színes pólókat, ingeket, ha az tetszik! Lehet, hogy azért nem veszel fel rövidujjút vagy rövd ruhát, hogy elrejtsd a hurkákat, a sebhelyeket, amiket egy balesetben vagy szülés során szereztél, vagy a monoklikat és véraláfutásokat, amelyeket a párod okozott... ahhoz senkinek semmi köze, hogy miért van rajtad napszemüveg. Ahhoz viszont már van, hogy miért bántasz valakit. Élni és élni hagyni. Ha viszont téged zavar a világon minden, ami kicsit is más, mint a "normális", akkor elárulom, hogy téged maga a világ és maga az élet zavar. És akkor a hiba nem a világban van.
Simonnak és mindenki másnak is megvan a joga a boldogságra. Megvan a joga ahhoz, hogy háborítatlanul éljen. Megvan a joga, hogy szeressen, bárkit, akit csak akar, bárkit, aki viszontszereti. Ahhoz is megvan a joga, hogy a másságát akkor és úgy mondja el, amikor és ahogy szeretné. Amikor és ahogy képes rá. A világ nem fekete és fehér. A világ ezernyi színből és árnyalatból tevődik össze. Ha már éppen tudni akarod, a gyerekeket a legkisebb mértékben sem befolyásolja az, hogy egyneműek a szülei, vagy éppen látnak ilyet az utcán. Ez az agyban már a terhesség első felében eldől, születés előtt, és a társadalom és a környezet csak annyiban befolyásolja, hogy felmeri-e majd felnőttként szabadon vállalni, és mer boldog lenni így, vagy inkább elfojtja, frusztrált és boldogtalan lesz, ami sok esetben bűncselekményekhez vezet. Te, aki tegnap este velem szemben ültél a vonaton. Te, aki a reggeli kávémat készítetted. Te, aki elmentél ma mellettem az utcán piros pólóban. Te, aki itt élsz velem. Te, aki a barátom vagy. És te, aki ezt olvasod. Gondolkodj el rajta, hogy mi az, ami a "hétmilliárdból csak te vagy", hogy egy általam kedvelt dalt idézzek. Gondolkodj el rajta, hogy miért idegesít a szomszéd. Hogy neked is megvan a saját történeted. És neki is a magáé. Hogy bár nem minden okkal történik, de mégis, mindennek van oka. Igen, még a gyűlöletbűncselekményeknek is. Élni és élni hagyni. Csak ezt kívánom mindenkinek. Járjunk nyitott szemmel, és ne csak a rosszat lássuk. 
Szomorú vagyok, hogy ma, 2018-ban ennyire fellángol a gyűlölet. Hogy nem értünk meg arra a szintre, amit a technológiai lehetőségeink megkívánnának. Hogy maradtunk ítélkező barbárok nagy tömegben.
Boldog vagyok, hogy ma, 2018-ban beszélhetünk ilyen dolgokról. Hogy születnek ilyen könyvek és ilyen filmek. Hogy a szex, a betegségek egyre kevésbé számítanak tabunak. Hogy egy szűk kör ugyan, de képes nyíltan és kulturáltan beszélgetni ezekről. Élni és élni hagyni.
Legyen szép napod és boldog életed!
Ez alapján úgy tűnhet, hogy valami harcos pacifista vagyok (mekkora paradoxon!). Pedig nem. Éppenséggel tökéletesen ambivalens érzéseim vannak a témával kapcsolatban. Mármint úgy általában az emberiséggel kapcsolatban. Sokszor támadnak tömeggyilkos gondolataim, nagyon sokszor. Sokszor kiáltok fel azzal, hogy basszus, irtsuk ki az emberiséget! Most, amikor másnak még van remény. Ugyanakkor amikor végignézek az embertársaimon, akikkel közlekedem egy közlekedési eszközön, vagy akikkel éppen együtt tartózkodom az utca egy bizonyos részén egy bizonyos időben, egyikükről sem feltételezem, hogy sorzoatgyilkos, hogy állatkínzó, hogy sorozaterőszaktevő, hogy bántja a családját, hogy pedofil, hogy... Pedig szép számmal akadnak ilyenek, nem csak a nagy, de a kis számok törvénye alapján is tuti, hogy utaztam már a fentiekkel együtt legalább egyszer, de valószínűleg sokszor buszon, vonaton, metrón. Szóval nem feltételezem a rosszat, de nem vagyok rá vak. Nem vagyok tömeggyilkos (még), de pacifista sem. A jövőt is ambivalens módon látom. Egyrészt látom, hogy hová jutottunk. Rossz és jó értelemben egyaránt. Hihetetlen méreteket ölt a butítás, mondjuk ez nem változott, régen is csak az ment, csak ma már a közösségi oldalak és a média jóformán mindenkit elér. Igen, azok is elérik, akik butítani akarnak. Hihetetlen méreteket ült a gyűlölködés, a környezetszennyezés, a kirekesztés. Ugyanakkor látszik, hogy van változás jó irányba is. Fontosabb ma a környezetvédelem, mint bármikor korábban, és nagy cégek teszik le a voksot a tisztább, környezetbarátabb működés mellett - szomorú ugyanakkor, hogy pont a kormányok, államok nem ezt teszik. Szabadabban beszélünk bármiről, mint korábban - léteznek a korábbi tabuk, és a korábbi álszentség is megvan, de bomladozik sokfelé. Ma számtalan lehetőség áll előttünk, jóval több, mint korábban bármikor. Sokan végül pont ebbe hülyülnek bele, sokan csak kihasználják.
Egy érdekes kutatás azt derítette ki, hogy nagyjából az emberek 6%-ára mondható, hogy ténylegesen rossz szándékúak. Azok, akik hajlandóak áldozni is azért, hogy másnak rossz legyen. Természetesen a közömbösök és közönyösök aránya a 90%-hoz tendál, de mégis, azért az némi reménykedésre ad okot, hogy "csak" 6% akar ténylegesen rosszat másoknak. Természetesen ez nem reprezentatív adat, csupán néhány ezer ember bevonásával készült pszichológiai tesztek alapján kiszámolt szám. Csupán egy kis érdekesség. Erre a 6%-ra nyugodtan lehet mondani, hogy tényleges pszichopaták. Akad köztük keresztény férfi, muszlim nő, utcaseprő és vállalatigazgató, miniszterelnök és tanár is, akad köztük hetero és meleg, olyan, aki a színes ruhákat, aki a metált, aki a festményeket, aki a filmeket kedveli, aki alacsony, és aki magas. Nem ezekért kell elítélni valakit, nem ez az, ami meghatározza őket. 
Simon is ugyanaz az ember maradt, aki korábban volt. Csak most már tudja a családja, a barátai, és nagyjából mindenki, hogy a fiúkat szereti. És? Emiatt nem fogom gyűlölni. Emiatt nem fogom szeretni. Emiatt nem kell sem kivégezni, sem ünnepelni. De szerethetem azért, mert volt bátorsága egy bár befogadó, mégis ítélkező társadalom elé állni. Igaz, először nem önszántából, de utána igen. Simon posztja szemeket és szíveket nyitott fel. A szülei hozzáállása példaértékű. Bár mindenki így állna hozzá! Szerethetem azért, mert egy esendő, ugyanakkor jó ember, aki szereti a kishúgát, mindig van hozzá egy jó szava, akkor is, ha a szörnyűséges ételeit rakja elé, támogatja őt. Szerethetem azért, mert jó ember. És ebben egyáltalán nem meghatározó tényező a szexuális irányultsága. Nem ez határozza őt meg. Vagy ha igen, akkor inkább pozitív irányba, hiszen aki tudja, milyen kirekesztettnek, "nem normálisnak" lenni, az toleránsabb másokkal. Nem ez határoz meg engem sem, meg téged sem.
Kövess minket Facebookon!
