Az elismerés fontos. Elismerni valakinek a munkáját, azt, hogy jó abban, amit csinál, hogy kivételesen jól sikerült bármi, amihez hozzányúlt, alapvető dolog. Az kéne, hogy legyen. De nem az, mert a szimpátia és az antipátia erősen beleszól az egyébként is szubjektív értékítéletünkbe. A világ két részre szakadt (ebben is). Az egyik fele hangosan elismer és megdicsér válogatás nélkül mindent, a másik fele pedig hangosan szid és lehúz válogatás nélkül mindent. Melyik a jobb? Talán egy arany középút?

Tagja vagyok néhány "kreatív" csoportnak, de már régen megtanultam, hogy nem érdemes hozzászólni, nem érdemes esetleg saját munkát feltölteni. Miért? Több okból. Először is sokezer ember a tagja, és mint tudjuk, minél többen vagyunk, annál nagyobb arányban vannak jelen a... nos, fogalmazzunk úgy, hogy a szellemileg nem feltétlen épp a topon lévő emberek. Rengeteg gyönyörű, profi és próbálkozó, kedves kezdő alkotás kerül fel, a profi munkáknál természetesen a már profi posztolók a kép mellé akkurátusan, mindenre kitérve leírják, hogy hogyan készítették, mégis, az 568 hozzászólásból 312 annyi, hogy "NAGYON SZÉP HOGY CSINÁTAD", 240 az őket lehurrogó és nekik válaszoló önjelölt vagy valós moderátorok, miszerint "Ott van a kép mellett!!!" vagy "Le van írva feljebb!!!", és a maradék 16 esetleg valami érdemi hozzászólás, ami a fenti két csoportnál többről szól. A kedves, aranyos, kezdő szinten lévő, de szép és ötletes alkotások esetén a hozzászólások színesebbek, de a többsége arról szól, hogy folytassa, jól csinálja. Amiért most "billentyűzetet ragadtam", az mégis egy harmadik variációja a feltöltésre kerülő posztoknak, egy olyan eset, ami a hasonló csoportokban kb. hetente megismétlődik, és ami látható könyves berkekben is, meg nagyjából mindenhol. (Illetve van egy negyedik variációja is a posztoknak, erről majd később.)

Ma már jóformán mindenki okostelefonnal rohangál a világban, és intézi ügyes és bajos dolgait, és akkor is kézközelben van eme okos eszköz, amikor elkészített valami kézzel alkotott dolgot, ami... nos, valljuk be, első ránézésre olyan, mintha egy kicsit kétbalkezes 4 éves csinálta volna. Ami ebben az esetben cuki, főleg, hogy jó esetben ott egy szülő, egy idősebb testvér, egy óvónéni, aki majd szépen rávezeti, hogy csinálja csak tovább, és egyre ügyesebb lesz. Viszont nem erről van szó, egy felnőtt, érett, 30-40 éves ember készítette, aki még büszke is rá. Persze, mindenki volt kezdő, nem egyforma a "kézügyességi szint" sem, de azért rendelkezzünk némi önkritikával... Nekem is volt jópár olyan alkotásom különféle témákban, amiket gyorsan el is akartam felejteni, mert szörnyűek lettek. Ha egy önkritikus, vicces, magán nevetni is tudó poszt készül belőle (amilyen néha szokott), azzal semmi baj, azon mindenki jót nevet. De itt a készítő elvárja, hogy mindenkinek tetsszen is, amit csinált. Nem győzöm hangsúlyozni: nem az a baj, hogy nem ért valamihez, hogy először csinálja életében, hogy bármi okból kifolyólag elrontotta, az a baj, hogy elkészítette, majd elvárja a dicséretet, nem bírja a kritikát, és a még nagyobb baj: a nép ki is szolgálja eme igényét. Nem, nem szeretném részletezni, hogy milyen "kézműves alkotások" verték már ki a biztosítékot ezekben a csoportokban, mivel nem szeretnék senkit megbántani.

Ilyenkor természetesen ötféle hozzászóló létezik: a legkevesebben azok vannak, akik kijelentik, hogy "ez szar". Ez nem baj, mármint az, hogy ők vannak a legkevesebben, ilyet azért ne mondjunk már... ami nagyobb baj: a legtöbben azok vannak, akik azt jelentik ki, hogy "nagyon szép lett, csak így tovább", meg "ne hagyd abba, nagyon jó", meg hasonlók. És ami még nagyobb baj: egy kis csokornyi hozzászóló le meri írni a véleményét, kb. olyan formában, hogy "ne haragudj, de ez nagyon gyenge lett, talán más színekkel próbálkozz, egy picit jobban ügyelj a részletekre, és majd ha jobb lesz, akkor tedd ki megint." Erre "hiphiphurráemberek" nekiállnak támadni, oltani, személyeskedni. Nem, nem azokat, akik az "ez szar" szintű kritikát fogalmazták meg, hanem azokat, akik építő jelleggel, de elmondták, hogy bőven van még min javítani. És még szebb, hogy amikor követelik, hogy "akkor te is tegyél fel valamit, lássuk, mit alkotsz te, ha leszólni másokat tudsz", majd erre a delikvens feltesz egy szép kis valamiféle alkotást, akkor azt az alkotást ők már nekiállhatnak - igazságtalanul - támadni, vagy esetleg a belátóbbak "csak" személyeskedni kezdenek el, hogy "különben is, ki vagy te, még az arcodat sem vállalod a profilképeden!!!" Na ez, ez nagy baj, és nagyon szomorú. Nagyon szomorú, hogy itt tartunk. Bár ennél előrébb sosem kerültünk... a maradék kétféle hozzászólóból az egyik, aki tanulva az élve keresztre feszítésből csak csendben, sűrű dicséretek közepette merészeli leírni, hogy "szerintem a színek a nem harmonizálnak", a másikféle hozzászóló pedig inkább nem is szól hozzá. Ez utóbbi vagyok én, igen, aki aztán jövök és "osztom az észt" egy másik platformon.

Eléggé elgondolkodtatnak ezek az apró-cseprő események. Ugyanez megvan könyvben is. Valamikor, évekkel ezelőtt online formában "megismerkedtem" egy ifjú magyar írónővel. Molyon a könyveinek kevés értékelése volt, de mindegyik az egekig magasztalta, hogy mennyire mély, hogy mennyire gyönyörű, hogy... én meg örültem, hogy épp időben "érkeztem", akkortájt indított maga a szerző egy utazókönyvet az egyik könyvéből, én pedig nagy reményekkel jelentkeztem, abban a tévhitben leledzve, hogy megismerkedhetek majd egy egyszer naggyá váló ifjú író első szárnypróbálgatásaival, hogy "ott lehetek", amikor kiengedi irodalmi szárnyait, és egész a világhírig suhan... Nos, amint befejeztem a könyvet, ebből a tévhitből kivergődtem, konkrétan átverve éreztem magam, mert annál rosszabb, annál gyengébb könyvet életemben nem olvastam (azóta mondjuk sikerült). Le is írtam az őszinte, ám nem bántó véleményemet, és onnantól fogva egy darabig privátban "zaklatott" a kedves szerző. Később kicsit felkapottabb lett, amikor minden könyve ingyen letölthetővé vált a "kiadónál", de rendületlenül ír, vagy 20 könyvön túl van már, és egészen egy pár évvel későbbi könyve megjelenéséig zaklatott, kérte, hogy olvassam el, sokat tanult azóta, stb. Elolvastam, és igazából gyengébb volt mint, az előző... onnantól kezdve békén hagyott. Majd lehet, hogy írok részletesen a könyvéről, mert mély nyomot hagyott bennem - egy másik magyar gyöngyszemmel együtt -, de ezt majd meglátjuk. Most már kevésbé lennék kedves, mint akkor voltam...

Ez az írónő aztán később egy olyan kampányba fogott, hogy magyar könyvről és magyar szerzőről kizárólag jót mondjuk, csak azért, mert magyar. Nem lesz ettől jó egy könyv, mert magyar írta. Nem lesz rossz, mert francia. Kérdezem: jó az, ha elvakultságunk miatt, vagy csak hogy ne bántsuk meg a másikat, agyba-főbe dicsérjük az egyébként értéktelen alkotását? Biztos, hogy egészséges önkép alakul ki így benne? Jó az, ha a szülő minden hóbortját fizeti a gyereknek, és tucatszámra jelennek meg könyvei még 18 éves kora előtt, noha tehetsége nincs hozzá? Jó az, ha egy hasonlóan tehetséges író, egy barát és egy elfogult nagyi értékel 5 csillagra, ahelyett, hogy elmondaná, hogy kislányom, írj, ha ezt szeretnéd, de gyakorolj! Nem kell mindennek ország-világ előtt megjelennie. A könyvek tele voltak logikai buktatókkal, és ami kiakasztóbb, helyesírási hibákkal. Tömve. Durva hibákkal. Teljesen kiakadtam, amikor a köszönetnyilvánítás résznél megköszönte valakinek a szigorú javítást... nos, ha ez volt szigorúan javítva, minden elismerésem, mert az eredeti minden bizonnyal tökéletesen értelmetlen volt akkor... Jó, ha megdicsérjük azt is, ami rossz? Vagy csak szerintünk rossz? Persze nem kell bunkónak sem lenni, de mérlegeljünk már... szokták mondani, hogy ha nem tudsz jót mondani, akkor inkább hallgass. Szerintem ezt alakítsuk át úgy, hogy ha csak túlzó baromságot tudsz mondani (akár pozitív, akár negatív irányba), akkor hallgass. Halottakról jót vagy semmit? Nem! Valójában halottakról jót vagy IGAZAT! És ugyanez igaz mindenféle alkotásra is. Ha nem tetszik, szíved joga, ne legyél bunkó, de ne ajnározd. Ne az legyen az alapbeállítás, hogy mindent ajnározunk. De ne is az, hogy mindent fikázunk - ezt is nagyon sokan szeretik. 

Fontos a pozitív visszacsatolás, fontos, hogy érje dicséret is az embert, a gyerek egészséges fejlődésében ez elengedhetetlen, és egy felnőtt jól-létében is fontos. De még fontosabb, hogy ez ne ok nélküli legyen, hogy amiatt dicsérjük, ami miatt lehet, és esetleg próbáljunk építő kritikát megfogalmazni. Szerintem mi sem szeretnénk azt, hogy velünk ne ezt tegyék. Miért tesszük mégis másokkal? Akár az oktalan dicséretet, akár a féktelen szidalmazást?

Térjünk vissza egy kicsit a kreatív csoportokhoz. Pár hete néhányat feltettek néhány telefontokot meg bögrét, saját alkotások, elképesztően ocsmányak. Értsd jól: nagyon élethűek. Zombi, kiugró véreres szemgolyó, undorító fogak, véres sebek, stb... élethűek, ocsmányak, sosem használnám őket, de mint művészi teljesítmény, hogy saját maguk csinálták: lenyűgözőek. A széplelkű hozzászólók többsége lehurrogta a készítőket, de ez rendben volt, mert ez undorító, és fúj. Kevesen ismerték el a meglévő művészi értéket, a tehetséget, itt rendben volt a fujjogás. De ha egy felnőtt ember tesz fel egy béna ovis szintű alkotmányt, akkor nincs rendben a véleménynyilvánítás? Jól van ez így?

Javaslom az internet népének: vegyük már le a szemellenzőnket néha, és szellőztessük ki a fejünket, mert hajlamosak vagyok begyöpösödni a hülyeségbe. 

Kövess minket Facebookon!