A régi Budapest

2018. szeptember 10. 06:29 - Carbonari

Könyvajánló - Féja Géza: A régi Budapest

Féja Géza szociológiai jellegű cikkei - a háború előtti Budapest gondjai, bajai -
társadalmi változások - a politikai döntések hozadékai -
mély merítés - sok esetben lehetséges a párhuzamvonás a jelennel.

A Kossuth Kiadói Csoporthoz tartozó Noran Libro Kiadó Féja Géza (1900-1978) írásait köti csokorba, amelyek zöme az 1935 és 1944 közötti időszakot öleli fel a fővárossal kapcsolatban. A kötet méltó címére: A régi Budapest. A szerző számtalan újságcikkben dolgozta fel székes fővárosunk gondjait, bajait, megoldásokat javasolt, vagy egyszerűen csak "a szíve vérzett" a feltárt problémákon.

Bár a Viharsarok népi írójaként jobban ismeri a nagyközönség, de nem szabad azt sem elfelejteni, hogy sorsa folyamatosan érintette Budapestet is, sőt, közel négy évtizedet élt a fővárosban, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Ha szabad úgy fogalmazni, kézközelből látta, saját bőrén érezte a nagyvárosi élet viszontagságait. Először 1920-as évek elején lett kis időre gellérthegyi lakos, majd 1933-ban költözött vissza újra Budára, aztán Békéscsaba, majd megint évtizedekre Buda, előbb Lágymányos, később Óbuda. A téma az utcán hevert, és ő gyakran sétálgatott kedvenc utcáin, nézve sorsokat, lehajolva utcanevekért, siratva régi kedves mesterségek eltűnését, rimánkodva Krúdy-ház megtartásáért, és egyáltalán, szívén viselve az egyszerűbb néptömegek gondját-baját, örömét-bánatát.

Megosztotta olvasóival a szociális nyomorból kitörni vágyó egyszerűbb emberek sorsát, akik szolidaritás híján tömegével bukásra vannak ítélve, írt az OTI-ról (korabeli társadalombiztosítási intézmény), amely a csalások megelőzése érdekében beutalókat írt elő szakrendelőkbe, mert mint kiderült, tűrhetetlen, hogy Kissné a körzeti orvosánál is, meg a szakrendelőben is kiíratta magának az aszpirint, és a fölösleges adagot egy kiló lisztért eladta szomszédasszonyának. Hja, a nyomor mindig felfedezi a kiskapukat! Hozzáteszi még a kék és sárga cédulák bürokráciáját, és abszolút értem, hogy a mai orvosi ellátás honnan tudott meríteni a mai viszonyokhoz.

Féja Gézát a köztudat falukutatóként, a Viharsarok írójaként tartja számon, s munkásságának zöme valóban az ország lakosságának akkor még többségét kitevő parasztság helyzetéről és világáról szól. E kötet írásai azonban bizonyítják, hogy más társadalmi rétegek, így a munkások, a nagyváros szegényeinek, kistisztviselőinek életével, sorskérdéseivel szemben sem volt közömbös. Átérezte gondjaikat, és elsősorban ezeket fogalmazta meg riportjaiban. Kereste felemelkedésük és polgárosodásuk útjának lehetőségét, magyarságtudatuk erősítését kívánta a fokozódó idegen befolyásokkal szemben. Így szólt erről: „Nem cselekedhetünk eleget a falu és a nép érdekében, a népi kérdést sohasem szabad levennünk a napirendről. De ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk a magyar városról sem.” A régi Budapest írásai először jelennek meg könyv alakban.

1938-ban járunk, amikor Rákoscsaba (XVII. kerület) és a többi Pest környéki falu még nem volt Budapest része, de a fővárosból zöldbe vágyó emberek kezdték elözönleni a helyi szorgalmas emberek vályogházakkal megszórt utcáit, akik eleinte jó szívvel fogadták őket: miért is ne fogadták volna őket így, ha helyben el tudták adni nekik állat és terményfeleslegeiket, nem kellett utaztatni az árut. Igen ám, de Pesterzsébet tereprendezésekor (már akkoriban is volt ilyen) megjelentek Rákoscsabán az úgynevezett futó proletárok, akik idemenekültek, kicsi, idétlen házakat húztak fel, és gennyes kelésként szeplőzték a falu közbiztonságát sok gyerekükkel és soha ki nem elégíthető éhségükkel. Ezek az emberek megvették a talajjavítás és rendezés nélküli hepehupás telket, amit általában sosem tudtak kifizetni, ezért aztán vagy eladták papír nélkül másnak (meg a második újra eladta - naná, fű alatt - egy harmadiknak), vagy felaprózták (engedély nélkül) ezeket a földeket, és a mocsaras, egyenetlen talajon egymás hegyén-hátán putrikat kezdtek felhúzni. Ahogy említettem, 1938-ban járunk. Azt hiszed, ez csak akkor volt így? Ó, te kis naiv. Javaslom figyelmedbe A nyomor széle című blogot, ahol ez a jelenség pont ugyanilyen általános. L. Ritók Nóra bő 10 éve ír erről, és a folyamat szinte megállíthatatlannak látszik. Isten hozott a jelenben!

1941-ben arról ír, hogy Budapest ugyan gyarapodik, de nem szaporodik. Megállapította, a főváros csak a folyamatosan betelepülőkkel növeli létszámát, de a regisztrált születések száma alig haladja meg a halálozások számát. Nem jól van ez így, mondja ki, és mindenféle javaslatokat tesz a születési kedv meghozásához. Nocsak, nincs új a nap alatt? Hiszen ma is ez az egyik fő irányelve a kormánynak: növelni a születési kedvet. Nocsak, nocsak, nocsak.

Szintén 1941-ben figyel fel arra a jelenségre, hogy a kereskedői pálya kezd elterjedni a lakosság körében, kezd becsülete lenni, olyannyira, hogy abban az évben több első évfolyamot is kellett indítani ezen a szakon. Mondjuk, ehhez a zsidótörvények is hozzájárulhattak... (ezt már csak én teszem hozzá).

Féja Géza szociológiai jellegű írásai megismertetik az olvasót a korabeli Budapest gondjaival, bajaival, társadalmi változásaival, az akkori politikai döntések hozadékával. Olyan képet kapunk a háború előttről, amely mélyen merít és nem csak a felületet karcolja. Ha jól számoltam, hatvanegy korabeli cikken keresztül kapunk finom metszetet arról, hogy mi és hogyan is működött akkoriban. Élvezettel merültem el a főváros múltjában, és (elég baj az mindannyiunknak, hogy) gyakran tudtam párhuzamot vonni jelenünkkel.

Így van ez, emberek.