A művész, az arisztokrata, a szakács, meg a nagymama.
Négyen vannak, külön-külön elvesznek, de együtt...?
Együtt sarkaiból is kifordítják a világot.
Komolyan.
Csak kell hozzá egy angyal.
A Magvető Kiadó tekintettel a nagy érdeklődésre és a boltok polcairól takaró szálig elfogyott példányszámra, újabb kiadásban jelentette meg Anna Gavalda Együtt lehetnénk című művét. Nagy piros pont nekik.
Évekkel ezelőtt olvastam először a szerző e művét, és már akkor is a tetszésindexem legfelső szintjét verdeste, erre határozottan emlékszem. A cselekmény is rémlett, de csak úgy, mint amikor ismert terepen autózik az ember ködben: tudja, hogy valahol itt kell lenni valaminek, de pontosan nem mondaná meg, hogy minek és az mekkora. Ilyen érzésekkel nyitottam ki a legújabb kiadást, amely kinézetre kifejezetten üdítő látványt nyújt. Gavaldának ez a legjobb írása (eddig), egyik műve sem tudja űberelni nálam.
Miről szól a regény? Arról, hogy nemcsak adni öröm, hanem elfogadni is tudni kell. A történet középpontjában Camille áll, aki fiatal, tehetséges művészlélek. Egy ponton kisiklott körülötte minden, amit normális életnek lehet nevezni, alig eszik, csak tengődik, téblábol tanácstalanul egy hideg, kelletlenül sivár párizsi tetőtéri lyukban. Tehetségét pazarolva nulla megélhetésért takarítani jár, szűkösködik, fagyoskodik. Egy napon kisebb pénzösszeghez jut és "dőzsölni" kezd, szemrevaló, de meleget alig adó kandallót vesz a tartózkodási helyéül szolgáló kis lyukba. Nagyon meg van elégedve magával, amikor hiányérzete támad: mire való a berendezés, ha meg sem mutathatja senkinek? Ezért az amúgy emberkerülő Camille leszólít egy hórihorgas fiatalembert a házukból, hogy hajlandó lenne-e valamikor felugrani hozzá egy piknikre.
A szerző, Anna Gavalda
Minden ezzel indul! Ezzel a vakmerő lépéssel, hogy meghívta ezt a kvázi idegen férfit magához - szigorúan baráti alapon. Philibert arisztokrata, fülig pirul és dadogni kezd a legkisebb probléma felbukkanásakor. Valahol a múltban él, rettenetesen művelt, de szó szerint rettenetesen, és bár van fogalma megélhetési költségekről, férfi-nő kapcsolatról, de ügyefogyott, szülei által elnyomott, nem evilági figura, amely tulajdonságokat kényszeres becsületessége és jólneveltsége csak még feltűnőbbé tesz a rohanó tempóban.
Egy régebbi kiadás filmes borítója
(Egyedül nem megy)
Ahogy kapcsolatba kerülnek, Philibert törődni kezd Camille hogylétével, amely úgyszintén magával von bizonyos eseményeket. Többek között azt, hogy a lányt magához költözteti, amikor az magatehetetlen beteggé válik a tetőtéri hideg szobájában. Phlibertnek óriási tér áll rendelkezésére, ahol egyébként is van már egy albérlője a mogorva szakács, Franck személyében, és még hárman is elvesznek a lakásban. Franck szakmájának ugyan ásza, de magánéletében egymást váltják a nevesincs ledér hölgyek, akik jövés-menésükkel és pillanatnyilag nyújtott gyönyörükkel sem képesek elfeledtetni a nagyanyjával kapcsolatos gondjait.
Mert a nagymama az öregedéssel elveszíti a maga körül kedves tárgyakat, embereket, házát: képtelen magát ellátni, öregek otthonába kell bevonulnia, ennek költségei pedig Franck vállát nyomják. Több állást is vállal, hogy eleget tudjon tenni fizetési kötelezettségeinek. A nagymamája az egyetlen ember a földön, akiért bármit megtenne, és a szíve szakad meg, amikor a nagymama egyszerűen nem akar beilleszkedni új életébe. Persze, a több munkahelyen való helytállás merénylet szervezete egészsége ellen - az ily fokú kizsigerelés következményeket von maga után.
"Igazad van, nem sikerülne. Tényleg jobb, ha elhúzol. De hadd mondjak neked két dolgot, mielőtt jó utat kívánnék: az első éppen az értelmiségiekkel van kapcsolatban: könnyű beleszarni a pofájukba. Állati könnyű. Általában nem túl izmosak, meg aztán nem is szeretik nagyon a verekedést. Nem izgatja őket jobban a csizmák döngésénél, a kitüntetéseknél vagy a nagy limuzinoknál, tehát nem túl nehéz. Elég csak kitépni a kezükből a könyvüket, a gitárjukat, a ceruzájukat vagy a fényképezőgépüket, és akkor már nem is jók semmire ezek az élhetetlen alakok. Egyébként ez a diktátorok első dolga is: összetörni a szemüvegeket, elégetni a könyveket és betiltani a koncerteket; nem kerül nekik sokba, és sok későbbi bosszúságtól menekedhetnek meg általa... De tudod, ha értelmiséginek lenni azt jelenti, hogy az ember szereti képezni magát, szeret érdeklődő, figyelmes lenni, szeret valamit csodálni, valamin meghatódni, és megpróbálni megérteni, hogy áll meg a lábán ez az egész, és megpróbál kicsit kevésbé hülyén lefeküdni, mint az előző nap, akkor igen, teljes hittel vallom: nem egyszerűen csak értelmiségi vagyok, hanem büszkén vállalom, hogy az vagyok. Sőt állati büszkén. És éppen azért, mert okostojás vagyok, ahogy te mondod, muszáj volt elolvasnom a motoros újságjaidat a klotyón, és ezért tudom, hogy az új behemót R 1200 GS-nek van egy kis elektromos bigyulája, ami lehetővé teszi, hogy szennyezett olajjal is menni tudjon... Á..."
"Nagyon helyesen néztek ki hátulról... Bal oldalon ment a magas, sovány fickó, a Napóleon oroszországi hadjáratából származó prémes bundájában, jobb oldalon a kis köpcös, Lucky Strike feliratú bőrdzsekijében, középen a fiatal lány, aki csivitelt, nevetett, ugrándozott, és titokban arra vágyott, hogy kétfelől felkapják, és meghintáztassák: „Egy, kettő, három: most!”
"Klik-klak. Senki ne mozduljon. Felfüggesztett pillanat. Boldogság."
"A Törött Karúak családjában ezentúl ott találjuk a nagymamát is, és bár a törzs még nem teljes, sőt nem is lesz az soha, mostantól nemigen hagyják magukat legyőzni. Ha hetes pókert játszanak, szarban lettek volna, de a négyes pókerben jól elboldogultak. Oké, nyilván nem az ász-pókert alakítják. Túl sok fájó duzzanat, értelmetlen fájdalom és sebhely borítja őket kívül-belül ahhoz, hogy az ász-pókert elérjék, de mégis: póker! Pedig igaz, ami igaz: nem voltak valami nagy játékosok! Még ha odafigyeltek, akkor sem. Még ha megfogadták is, hogy most az egyszer vigyáznak az ütésekre, akkor sem várhatnánk el egy fegyvertelen vendée-i nemestől, egy törékeny angyaltól, egy módfölött büszke legénytől és egy kék foltokkal borított nagymamától, hogy blöfföljenek. Ez lehetetlen. De annyi baj legyen... Egy kis mesterkedés és nevetségesen kicsi nyereség még mindig többet ér, mint a játszma feladása."
Ez az alaphelyzet. Összekerül három különböző társadalmi helyzetű, különböző képzettségű, eltérő gondolkodásvilágú ember és... helyenként megőrülnek egymástól. Vagy egymásért - mikor, hogy. A képtelen helyzet akkor válik igazán bonyolulttá, amikor Camille azt javasolja a férfiaknak: költöztessék magukhoz a nagymamát is...
Ekkor már négy ember járja egymás körül pillangó táncát. Az együttélés során óhatatlanul felmerülnek csikorgások, sérülések, félreértések, nagy veszekedések, kis kibékülések, lázongások és fenyegetések, de mindezek dacára valahogy boldogulnak. Sőt: jól érzik magukat egymással. Mindennapi apróságokon múlik az együttélés sikere, nem a nagy dolgokon: azok világosak. Egy-egy szókimondó véleményen sokat tompít a humor és az egymás iránti kölcsönös tisztelet, belátás. Szembesülniük kell az élet meglepő, mocskos és megható pillanataival, fel kell fedezniük magukban az erőt a továbblépéshez, vagy ahhoz, hogy maradni merjenek. Nagyon sokat sírtam és nevettem a történeten. Néhol megajándékozott a felfüggesztett pillanatok képességével is, amely nem más, mint a boldogság. Legszívesebben újra kezdeném az egész könyvet, elölről olvasni.
Köszönöm a lehetőséget a Magvető Kiadónak!
A könyv borítójára kattintva elérhető kedvezményes áron!
Kövess minket Facebookon!
Történet egy vézna kisfiúról, aki hadilábon áll az iskolával, de a fantáziája szárnyal, a kézügyessége pedig már-már lekörözi imádott nagyapjáét is. Kattints!
