"A mai háborúkat idegileg szétroncsolt, AK-47-esekkel felszerelkezett kábítószerfüggő gyerekekkel vívják. Világszerte háromszázezerre teszik a gyerekkatonák számát. Ishmael Beah egy volt közülük. Megélte a poklot, és túl is élte azt."
„Egyik éjszaka azt álmodtam, hogy fejbe lőttek. Vérben fetrengtem, miközben az emberek sietősen elmentek mellettem. Egy kutya odajött, és vadul nyalni kezdte a véremet. Az édes vér ízére rám vicsorgott. El akartam ijeszteni, de képtelen voltam megmozdulni. Felébredtem, mielőtt belekezdett volna abba, amitől a legjobban rettegtem. Folyt rólam a víz, és képtelen voltam újra elaludni.”
Ha nem lenne igaz történet, és nem lenne a reális valóság mögötte, hogy ilyenek nap mint nap megtörténnek a világ szegleteiben, nem biztos, hogy megadtam volna az öt csillagot, mert volt pár hiba a könyvben, amire összehúztam a szemöldököm (később…). De a történet mindenképp megérdemli a figyelmet, főleg a mostani időszakban, amikor ezek a gyerekek, immár fiatalokként akár, seregével özönlenek a világ minden tájára. És ezt nemcsak azért írom, hogy azt mondjam, ó, mit éltek át, hanem sajnos úgy is, hogy ők miket éltek át és mikre képesek (sajnos).
A könyv szerzője csupán 12 éves kisfiúként éli életét barátaival, békességben. De jön a polgárháború (Sierra Leone-i polgárháború, az ország történetének egyik legnagyobb fegyveres konfliktusa volt, 1991. március - 2002. január), ami őket közvetlen közelről érinti: a lázadók megtámadják az egyik falut, s épphogy csak sikerül elmenekülniük a fiúknak, míg családjukkal ki tudja, mi történt. A fiúk ide-oda csapódnak a térségben, felégetett falvakat találva, minden zajtól bujdosva, hiszen ők is tudják, hogy ha a lázadók elfogják őket, akkor vagy megölik, vagy besorozzák maguk közé (ami azzal is együtt jár, hogy megbélyegzik őket, s így a későbbiekben bárki tudja a billogról, hogy lázadók között harcoltak, még ha kényszerítve is.).
A megfogalmazáson érződik, hogy Ishmael már később írta, így sokszor elfelejtettem, hogy mennyire kicsik voltak még a fiúk, s amikor például naiv módon vissza-visszatérnek egy veszélyes faluba, úgy kellett emlékeztetnem magam rá, hogy naná, gyerekek, egyszerűen vágynak a falura, az ételre (hiszen éheztek), ki szeretne a sierra leone-i vadonban sétafikálni? Faluról falura járnak és próbálják a családjukat megtalálni és kikerülni a lázadók által elfoglalt területről. A legszörnyűbb ezekben a hónapokban, hogy milyen sok helyen támadták meg őket, vetették fogságba, vették el cipőiket olyan falusiak, akik csupán azért, mert együtt voltak és fiúk, azt gondolták, ők is lázadók… s képesek voltak így eljárni 10-14 éves gyerekekkel, mikor azok félholtak voltak az éhségtől.
A másik szörnyű természetesen ez a polgárháború. Hogy egy nép egy része fellázad a kormány korrupciója ellen, s területeket foglal el. De hogyan?! Öldösve az ott élőket, megerőszakolva a nőket, megverve az öregeket, kivégezve őket, elrabolva mindent. Rablók, gyilkosok, nem több.
„A hadnagy közel egy órán át folytatta azt ecsetelve, hogy a lázadók hogyan vágták le az emberek fejét családtagjuk jelenlétében, égettek fel falvakat a lakókkal együtt, kényszerítettek fiúkat, hogy az anyjukkal közösüljenek, vágtak ketté újszülött csecsemőket, mert túl sokat sírtak, vágták fel terhes nők hasát, hogy kivegyék a babát és megöljék… aztán a földre köpött, és folytatta.”
A gyerekek végül (nagyon féltem, hogy mikor kerülnek a lázadók kezére) egy olyan faluba jutnak el, ahol a katonaság egy szakasza felügyel. Végre ételhez, ellátáshoz jutnak és béke van. De nem sokáig. A lázadók közelednek, s a katonák egyre fogyatkoznak. A parancsnok felkéri hát a fiúkat, férfiakat, hogy álljanak közéjük, harcoljanak velük, vagy hagyják el a falut (ami egyébként is veszélyes, van, aki megpróbálja, s meghal). Így a fiúk úgy döntenek, beállnak, hiszen amúgy is forr bennük valamennyi düh, a családjuk és elvesztett barátjuk halála miatt. Megkezdődik egy gyorstalpaló kiképzés, melynek során némelyik gyerek annyira gyenge, hogy még a fegyverét sem bírja el.
És itt kezdődik a második probléma. A katonaság ugyanis semmivel sem jobb, mint a másik oldal. Ugyanúgy agresszívek, öldökölnek, brutális módon kivégeznek, mint a lázadók. S persze erre „tanítják” a gyerekeket is, s a mindennap adagolt droggal elérik, hogy igazi kis vadállatokká váljanak.
„A hadnagy csak folytatta beszédét, amivel próbálta meggyőzni a civileket a cselekedeteink igazáról és emberei, beleértve minket, fiúkat is, erkölcsi tisztaságáról.”
Persze erkölcsi tisztaság nincs, ugyanúgy rabolnak, fosztogatnak, gyilkolnak. A fiúk az elején még rosszul vannak, félnek harcolni, félnek gyilkolni, de aztán egyre jobban belelendülnek, megízlelik a fegyver nyújtotta hatalom érzését:
„Minden alkalommal, amikor megálltam, hogy tárat cseréljek, két élettelen barátom holttestére pillantottam, és újultan dühödt erővel céloztam meg a mocsarat és öltem meg további lázadókat.”
Így telnek az évek, s két év múlva Ishmael egy rehabilitációs programnak köszönhetően többedmagával elmehet. Egy intézetbe szállítják őket, ahol természetesen rettenetesen viselkednek. Agresszívak, folyton összevesznek (főleg, mikor olyan gyerekek is bekerülnek az intézetbe, akiket a lázadók karmai közül mentettek ki), meg akarják egymást ölni, hiányzik nekik a drog. Közben, a lelkük mélyén még mindig gyerekek, s a program célja az, hogy teljesen visszatérjen a gyermeki lényük. Ishmael egyike a legnehezebb eseteknek.
„Ha kinyitottam a csapot, vér folyt belőle. Addig bámultam, amíg vízzé nem változott, és csak akkor ittam vagy álltam zuhany alá. Néha fiúk rohantak ki a teremből üvöltve: „Jönnek a lázadók!” Máskor a fiatalabb fiúk a kövek mellé ültek, és sírva mondták el nekünk, hogy a kövek az ő halott szüleik.”
Csak nagyon nehezen oldódnak fel a gyerekek. Megvallom, én a kezdeti időszakban biztos, hogy lekötöztem volna őket, hiszen megtámadták nemcsak társaikat, de az intézet dolgozóit is, amit azok mosollyal és „nem a te hibád” százszor való elmondásával fejezték ki (Good Will Hunting effektus).
A könyv vége felé jönnek be azok a hibák, amelyeket nem nagyon értettem. Kezdve azzal, hogy Ishmael és társai bemennek a városba egy szórakozóhelyre, s azt mondja, milyen régen nem járt már ilyen helyen. Itt ráncoltam a homlokom, hogy most akkor mi van, hiszen most 16 éves, 12 évesen már katona volt, akkor mikor járt szórakozóhelyen (diszkóban)? 11 évesen?
Végül Ishmael még New Yorkba is eljut, egy konferenciára, ahol a sorstársaiért emeli fel a szavát. Itt megint jött egy kis homlokráncolás. Mert ugye elkíséri őt egy követségi/kormányzati (?) tag, aki bevásárol neki, intézi a vízumot, repjegyet, s együtt utaznak a new yorki-i télbe, egy szál nyári ruhában. Okés, hogy Ishmael nem tudta, hogy ott tél lesz, de azért a kísérő csak nem lehetett olyan hülye, hogy egy szál vékony nadrágban és ingben vigye ki a fiút New Yorkba, s még odaérkezve se volt az, hogy hoppá, tévedtem, mielőtt kimennék a szakadó hóba és hidegbe, vegyünk neked egy kabátot...ez nekem nagyon nem volt reális.
És a legvégén, mikor a lázadók a fővárosba is betörnek, egy pillanat alatt úgy dönt, hogy átmegy a határon, s magára hagyja a nagybátyja családját. Itt kicsit úgy éreztem, annak ellenére, hogy volt félnivalója, hogy felismerik, a felelősséget nagyon könnyen lerakta magáról ebben az esetben.
Mindettől eltekintve azonban egy olyan könyv, amely felhívja a figyelmet arra, hány és hány gyerek és felnőtt hal meg szörnyű módon az ilyen polgárháborúkban, s hogy sokszor egyik harcoló fél sem könyörületes és igazságos (és értelmes), hanem minden csak a hatalomról szól, s csak annak van esélye az életben maradásra, aki vagy gyorsan fut és jól rejtőzködik, vagy a kezében van egy fegyver és megfelelő tárral rendelkezik. Ishmael túlélte, de a családja nem, s a barátai többsége sem, s hiába gyógyult ki, valószínűleg élete végéig megmaradnak a rémálmai. Amit senki se irigyeljen tőle…
A borítóra kattintva elérhető a könyv kedvezménnyel a Libri Kiadó oldalán!
Tetszett, amit olvastál? Kövess minket a Facebookon is!