Hazamenni a gyermekkor színhelyére felnőttként jó.
Hazamenni a gyermekkor színhelyére felnőttként iszonyú.
Hazamenni tapasztalt, sokat látott szemmel,
gyerek- és fiatal felnőttkor megoldatlan problémáival... inkább ne menj, mondanám.
De nem mondom.
A 21. Század Kiadó a John Updike életmű-sorozatban A farm című kisregényét adja közre a Könyvhétre. A művet hamar ki lehet végezni, és ezt szó szerint lehet érteni: kétszázhuszonnégy oldalán egy esős nyári délután át lehet suhanni. Bár, suhanni, azt mégsem, mégpedig a téma összetettsége és fájdalmas volta miatt inkább át lehet rágni a helyes kifejezés. Közben köpködni kicsit, amikor nagyon megsűrűsödik a nyálunk a szereplők megcsontosodott jelleme, érzései, világlátása miatt.
A szereplők: az élettől lassan búcsúzó, idősebb anya, annak felnőtt fia, Joey, a felnőtt fiú második felesége, Peggy és az ő kamaszkorú fia. No meg a farm, ami keretet ad jelennek, múltnak és jövőnek. Bár jövőnek csak talán. Az egyik uralkodna, ha lenne kin, a másik menekülne, ha merne, a harmadik pedig kitartana, ha lenne miért. A negyedik szimplán csak gyerek, de néha többet ér az első háromnál.
Az anya szerint egy nő sem elég jó a fiához. A fiú előre tudja, hogy ez így van, és csak annyit képes megnyugtatásul (és meglehetős gyámoltalansággal) közölni feleségével: de én szeretlek. Amolyan legyen elég neked ennyi állásfoglalásul és védelemül. Az anya halvány gúnnyal odavetett üdvözlése előrevetíti, hogy nem vagytok elég jók, elég kitartók, elég következetesek nekem. Az idős nő teljesen kiszámíthatatlan: bármi, bármikor felbosszanthatja. Apró dolgokban garasos, nagy dolgokban könnyelmű, szenvedélyes emlékgyűjtő. A második feleség és fia kulináris különbözősége sem tetszik az asszonynak, újabb rossz pont a szemében. Ha Peggy túlzott lelkesedéssel segít neki (például mosogatni), azt saját házából való kitúratásnak érzi. Ezerszer ismert történetek felelevenítése borzolja Joey idegeit, amit a fiú már százegyszer hallott és un is, de udvarias, merevre igazított képpel hallgat végig minden egyes alkalommal.
A második feleség (Peggy) ugrásra készen keres fogást az anyósán, görcsösen bizonyítani akar valamit.. mit is? Hogy különb feleség, különb anya, különb meny, mint az első volt? Az anya csak méricskéli, majd négyszemközt kiköpi a fiának: sosem gondoltam volna, hogy önbizalmad visszanyeréséhez egy buta nőre van szükséged. A férfi megmerevedik, sziszegni kezd: egy házasságomat már megmérgezted, ezt nem hagyom. Csak fogadd el, hogy ő a feleségem, ennyi. Az anya ekkor önvád, hamis pátosz és bohóckodás sötét keverékével igyekszik elütni az éles helyzetet: bolond vénasszony vagyok már, aki azt hitte, legalább a fiával még tud őszintén beszélgetni.
Joey, a harmincas üzletember tehát szlalommozik a két nő között, és világosan érzi, ide az ima is kevés, jó szándék meg hatástalan. Szegény, szegény Joey...
Ellentétes akaratok feszülnek egymásnak, a második feleség elismertetési vágya a férfi szempontjából, hogy az anyja tanulja meg szeretni és becsülni őt annak dacára, hogy az esküvőjüket hidegen és szenvtelenül ülte végig; a feleség egyszerre akar görcsösen megfelelni az anyósnak és különb lenni az első feleségnél, de az anyósnál is, ami aztán semmi jóra sem vezet. Az anya? Az anyának egyszerűen csak segítségre van szüksége, neki pontosan elegendő lett volna, ha a fia egyedül jön, lekaszálja a traktor vontatta nagy teljesítményű fűnyíróval a rétet és hazamegy. Pont.
Uralkodni vágyó, uralomra törő asszony, aki mindenen és mindenkin kipróbálja hatalmát, de ideje lejáróban, ami miatt szintén idegbeteg: fél is, vágyja is a végső pihenést, de még annak a küszöbéről is irányítani szándékozik utolsó leheletével is.
Ez az a család, ahol hímes tojásokon kell járni. Ahol sosem lehet tudni, mikor, melyik - látszólag ártalmatlan szóra, kérdésre tör ki a vihar, onnantól, mennyire hangosan nyikorog egy ágy a fiatal pár szeretkezésétől, odáig, hogy lesz-e jelentősége annak, ha a meny két hegyes varkocsba fonva jelenik meg a reggelinél, s nem valami konszolidáltabb frizurával. Az anya nagy mágus a ki nem mondott szavak által történő szorongatásban, mindig csak sejtet valamit, de hogy mit, azt nyíltan ki nem mondaná. Kiforgat minden szót, hangulatát fegyverül használja. Peggy-t számító, buta nőnek látja, aki a fiát romlásba viszi, akit viszont nyilván sért a fenti vélemény.
Mintha Richard, a kamaszfiú lenne az egyetlen normális ember közöttük: megkérdezi, amit meg akar kérdezni, mérlegelés nélkül rácsodálkozik arra, ami megtetszik neki, nem válogatja meg szavait, amikor érdekli valami. A fekete fekete neki és a fehér is fehér.
Miért nem sikerül ez a felnőtteknek? Hol vesztették el ártatlanságukat? Gyerekkorban? A karrier taposómalmában? Vagy soha nem nőttek fel, és nem mernek tisztelettel bár, de egyenrangú, mellérendelt felekként tárgyalni egymással? Elfojtás és súlyos elhallgatások nélkül?
Nos, idáig megvan mindenkinek minden? Mintha a te elfojtott, kelletlen karácsonyi vagy egyéb rokoni kanosszajárásodról írtam volna eddig? Hát pedig ez Updike története. Meg az enyém. Istenem, fiatal, nyeretlen húszéves voltam, amikor a férjem megismertetett az akkor 61 éves anyjával. Huh! Mintha Updike róla mintázta volna a regénybeli anyát! Cezaromániás, uralkodásra vágyó és uralkodásra termett asszony volt. Semmi a világon nem történhetett abban a házban, amihez ő nem járult hozzá. Mosogatni? Csak ő tudott jól. Elmosogattam egy halom edényt, ő tüntetőleg - a szemem láttára - visszahalmozta a nagy vájlingba, és újra elmosta őket. Soha többé egy poharat sem tettem arrébb a konyhájában. Ha valahová el akartunk menni otthonról, a kapukulcsot tőle kellett elkérni, miután kifaggatott bennünket, hová és miért megyünk, meddig maradunk. Emlékszem, hét kerek évig bírtam, aztán egyszerűen megmondtam a férjemnek, hogy ennyi volt, én oda többet nem megyek. Úgy is lett. Legközelebb a férjem ravatalánál láttam őt. 
A szerző, John Updike
Ha elemezni akarom saját történetemet - kivetítve Updike regényére -, akkor mai eszemmel az idős hölgy a tenyeremből evett volna. Ha én nem vagyok annyira tapasztalatlan, ha tudom saját értékemet és képes vagyok tisztelni benne mindazt, amit görcsösen, csak rossz módszerrel megértetni akart velem (sértegetve, beszólósan), akkor elsősorban nem nekem lett volna jobb, hanem neki. Amikor leesett a lábáról, beteges volt, már bölcsebb voltam, és megüzentem, ha szüksége van segítségre, odaköltözünk hozzá vagy a lakóhelyére (óriási ház volt, elfértünk volna simán, együtt), de postafordultával jött a válasz: abban a házban egy úr lehet, ő és egy akarat, az övé, ő azon a a portán senkit sem tűr meg állandóra. És a városába sem kell költöznünk. Őszintén? Megvontam a vállam, hogy úgy is jó. Ma már értem őt, bő két évtizede, hogy így van ez. Ahogy a regénybeli Peggy bizonytalansága, megfelelni akarása gyengeségnek tűnik az anya szemében, ahogy a lázadása semmirevalónak, úgy tekinthetett rám, a szemtelen fruskára saját anyósom is. Hol van ez, gondolhatta, hol van ez mindattól, amit én átéltem, tapasztaltam? Neki meg az a bölcsesség nem adatott meg, amellyel maga felé hajlíthatott volna. Hiszen húsz évesen olyan formálható voltam még, annyira lágy, mint a viasz, azt véshetett volna lelkem táblájára, amit akart. De nem akart.
Egy "nemakarom"-ból még lehet valamit kialakítani, ha a másik belátó és bölcs, két "nemakaromból" nem sok minden lehet, de - mint a könyvben - három "nemakarom" már katasztrófa. A farm Updike "nemakarom" regényének vegytiszta lepárlata. Vigyázni kell vele: kis mértékben orvosság, nagy mértékben gyógyszer. Nem a regény.. a benne vázolt módszer.
A kötetet a 21. Század Kiadó bocsátotta rendelkezésünkre recenziós céllal, amelyet itt is köszönünk.A borítóképre kattintva kedvezményesen megrendelheted a kiadó honlapján!
Érdekelnek a könyvújdonságok? Hogy mit olvass és miért? Ha tetszett az összeállítás, kövess minket a Facebook-on is!
