Bevallom, gyermeki nosztalgiával tekintek vissza a 80-as 90-es évekre, ami nem is meglepő, hisz akkor voltam gyermek. Az iskolában löktük a vakert, a sódert, a hülye dumákat, mint pl.: nem egy rossz lábad van, hanem kettő, vagy hiszel a szerelem első látásban, vagy sétáljak el újra? (ezeket főleg lányoknak mondtuk...) De ha kekeckedni akartunk, ilyesmiket mondtuk: nekem csobogsz, kispatak? Nekem dudálsz kisautó? És ezek után nem átallottuk magunkat szellemesnek, vagánynak, urambocsá' erősnek érezni.
Szellemi leépülésünk egyik alappillére a Kretén magazin volt, ami 1994-ben jelent meg először. Pont akkor kezdtem a középsulit. Én nem függtem úgy rá, mint pár agyilag fogékonyabb kor- és sorstársam, de nekem is voltak benne tetsző dolgok. Pl. a véres aratás Pistikével. Na az olyan szintű szellemi és lelki traumákat okozott, hogy egy Ranschburg Jenő hadosztály se tudta volna rendbe hozni. És igen, ott bukkantak fel a Dodók is.
Marabu karikatúráit többfelé láttam már. A kissé groteszk, amorf figuráinak volt valami beteges bája, tökéletesen illettek a kifacsart akasztófahumorhoz, amit a szájukba adott. A poénokban fel lehetett ismerni a köznyelv beszólogatásait, évődéseit, de még egyet-kettőt csavarva rajtuk. Így lettek a közszájon forgó humor kifigurázásai, torz tükörképei, miközben a klasszikus filozófia elemeit sem kímélte.
A Hé, Dodó! egy gyűjtemény, egy válogatás. Nekem a rövidebb, kevesebb képkockájú poénok jöttek be igazán, a hosszabbakat néhol túl erőltetettnek éreztem. Legjobban tényleg ezek a régi, unásig ismert, szellemesnek hitt de egyszerűen csak unalmas közbeszédbeli aranyköpetek (mert ezeket túlzás aranyköpésnek nevezni is) épp annyira unott kifigurázásai tetszettek, és érzésem szerint Marabu (és Dodó) ebben erős igazán. De van itt egész oldalas Dodó anatómia, történelem, alternatív újságcikkek, és minden, ami a Dodón kifér. Senki ne várjon magvas gondolatokat, esetleg kifinomult humort, de pihentető olvasmánynak sem ajánlanám. A nagy melegben vettem magamhoz eme remekművet, és szó szerint éreztem, hogy folyik ki az agyam a fülemen. Hogy a 100 foktól vagy a tömény kreténségtől, amit olvastam, az sose derül ki.
Azoknak ajánlom akik szeretik az újságok végi, pár képkockás képregényeket, akik bírják a fárasztó, néhol agyleolvasztó poénokat, és akiket nem zavar a nem túl hiperrealisztikus ábrázolásmód :)
Köszönöm a lehetőséget a Fumax Kiadónak! A képregény elérhető a borítóra kattintva, közvetlenül a kiadó oldalán, kedvezményes áron.
Egy csapat orgyilkos gyerek... érdekel?
Kövess minket Facebookon!