Azt mondják, Klimt volt az első szerelme, 
Gustav Mahler pedig a sorsa, élete.
Regény Alma Mahlerről, Bécs múzsájáról.
A Kossuth Kiadó Caroline Bernard (Tania Schlie irodalmár írói álneve) tollából Alma Mahler címmel, Bécs különleges asszonyának Gustav Mahlerhez fűződő kapcsolatával bezárólag írta meg a hölgy regényes életrajzát, hiteles adatokra támaszkodva.
Itt a fiatal, Bécs szépének kikiáltott Alma Schindler
A vaskos, magas igényességgel megalkotott kötet alaposan körbejárja Alma Mahler bimbózó lánykorától egészen Gustav Mahler haláláig az asszonnyal történteket. Jelen vagyunk a tizenkilencedik század búcsúztatója korának bécsi mindennapjaiban, láthatjuk az akkori kor minden jellegzetességét: szecessziós épületek, férjhez menő lányokra vonatkozó - mai szemmel - butuska és korlátolt szabályokat, amelyekben Alma Schindler is éli az életét. 
Apja korán meghalt, anyjával viszonya általában is feszült volt, de miután újra férjhez ment, ez az érzés csak hatványozódott. Éli az akkori polgárosodott világ kényelmes életét, hangversenyek, kávéházak, baráti összejövetelek, bálok, táncos mulatságok, zongoraórák, zeneszerzés tanulás, kurizáltatás, művészekkel művészetekről való társalgás szülei házában - ahogy az akkoriban dukált a nagypolgárság lányainak. Mindezek azonban mégis kevesek számára: mostoha apját fontoskodó kispolgárnak tartja, anyját okoskodó zsarnoknak, úgy érzi, őt senki sem érti, értheti meg abban a házban, tehát szabadulni akar onnan, mindenáron.
Ez a kor azonban a fiatal lányoknak csak a férjhez menést kínálja társadalmilag elfogadott szabadulási lehetőségként, Alma pedig, mint Bécs kikiáltott legszebb lánya, kérőkben dúskál. Persze, neki egyik sem elég.. híres. Első tapogatódzó szerelme Klimthez köti, de a szülők elmarják tőle (joggal: apja lehetne, állandóan szeretőket tart, hírhedten rendetlen, ellentmondásos személy). Alma ostoba bakfisként viselkedik, családja előrelátása gyűlöletre készteti irányukban. A kapcsolatnak tehát vége, mielőtt egyáltalán elkezdődhetett volna. 
Ekkor találkozik Gustav Mahlerrel, aki szintén nőcsábász, komoly adósságai vannak, pletykák szólnak állítólagos betegségéről, de híres karmester, zeneszerző és a Hofoper (Udvari Operaház) igazgatója. Alma szinte azonnal elgyöngül, úgy érzi, hogy a férfinak szüksége van valakire, aki vigyáz rá: Mahler elvarázsolt, szenvedélyes figura, aki ugyanakkor vak a hétköznapi életre.
Gustav Mahler
Mi ez vajon? Szerelem? Vagy a húsz éves, való világra alig szemet nyitó, buta, naiv lélek függősége, hogy híres emberhez menjen feleségül és boldog is legyen? Ki tudja.
Alma fejében a szerelem mellett folyamatosan zongora szól, hangjegyek táncolnak. S bár tanárai folyamatosan figyelmeztetik, hogy a művészet lemondásokat követel, nem lehet kokettálással zongorázni tanulni, nem lehet kreativitás és időráfordítás helyett egyszerre társasági lény és zeneszerző is, hiányzik belőle a kötelességtudat, Alma legyint ezekre. Az élettől az első pofon akkor éri, amikor Gustav Mahler, már mint kvázi jegyesét inti és kéri, hogy életét mindenféle módon rendelje alá az ő élete kiszolgálásának. Neki nem pályatárs, hanem szerető társ, kenyeres pajtás kell: tehát zongorázás, zeneszerzés, egyéni törekvések kizárva. 
Alma rábólint. És hiába mindenki ismételt figyelmeztetése, hogy Mahler az apja lehetne, hogy nem lesz boldog, Mahler csak egy akaratot fog megtűrni házasságában, a sajátját, hogy beteg, hogy komoly adósságai vannak, hogy kikeresztelkedett zsidó egy antiszemita világban, hogy szeretőket tart, ezek az érvek leperegnek a lányról, és csak azt látja, hogy híres ember felesége lesz, és majd ő megmutatja.
Ja.
21 éves.
Naiv.
Szerelmes.
Liba.
Erre hamar rájön, mert férjhez menése után négy hónappal ott áll Mahler bécsi házában, állapotosan és magányosan. Agyő koncertek, viszlát baráti társaságok, isten veletek bálok és mulatságok! Egyetlen célja lehet innentől az életének: várni a férjére, aki helyenként udvarias, de amúgy mogorva, zenéjének élve a feleség nem több, csak igényeinek kiszolgálója. Nem rosszindulatból viselkedik így: ilyen. Alma pedig áll az ablakban és lesi az urát, hogy amikor feltűnik az utcában, a szolgáló rohanjon kimerni a levest, mert Mahler azt szereti, ha a tányérjában gőzölgő étel még jó meleg, de nem ehetetlenül forró. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy akkor merjék ki a tányérra, amikor ő befordul az utcára.
Érted a nüansznyi finomságokat, nem? Mahler egoista ... (ide egy főnév kívánkozik tőlem, csak nem tűr nyomdafestéket). De az is lehet, hogy pusztán csak az az érett férfi, aki tudja, mit akar és hogy ehhez mire van szüksége, a másik pedig magára vessen, ha elfogadta őt ezekkel a feltételekkel. Végül is negyvenéves férfi a huszadik század elején, egy férfivilágban.
Alma pedig sokáig úgy gondolja, hogy egy művészt nem lehet átlagember mércéjével mérni (hahaha).
Vajon hogy lesz ebből az asszonyból az az Alma Mahler, aki szeretőket tart, akinek mindenről alapos véleménye lesz, aki több híres emberhez is feleségül megy, de örökre megtartja Mahler nevét? Vajon miért tartja meg? Hogyan megy végbe jellemfejlődése, egyéni hangját, véleményét milyen utakon találja meg, amely már nem a butuska csitri, hanem a bódítóan szép, okos és sziporkázó (helyenként számító) szépasszony velős mondatait 
tartalmazza? Nos, erről szól a kötet Mahler korai haláláig.
A szerző, Caroline Bernard (Tania Schlie)
Kényes rész következik, érzékenykedőknek tilos az elolvasása!
Én pedig hajnali háromkor úgy csuktam be a könyvet: hát igen, ez aztán olvastatja magát. Meredtem az immár sötétbe, azon morfondírozva, hogy múzsának lenni fantasztikus. Fantasztikusan fárasztó. Lemondásra késztető, saját igényeket háttérbe toló. Ahogy ismerem magamat, az ilyen Mahler-féle egoista, amúgy általam is értékesnek tartott művészembert úgy rúgnám ki magam mellől, mint macskát szarni: édes lelkem, tűrjön neked más. Igen, értem, klassz dolog, hogy száz év múlva is sokan tudják, ki Alma Mahler (miért is? Ő sem több egy történetnél), de számomra még klasszabb, amikor egy teljesen átlagosnak látszó (ám mégsem az, csak bolond lennék bizonygatni sorokon át, hogy miért), abszolút kielégítő kapcsolatban lehet létezni, amiről több, mint biztos, hogy nem száz, de ötven év múlva már a kutya sem tud semmit (és miért is kéne? Kinek mi köze az én gazdag életemhez? Akinek kell, mintámat ingyen adom, akinek nem kell, pénzért sem kaphatja meg). A magam választotta életben pontosan úgy tudok kiteljesedni, ahogy az nekem jó, anélkül, hogy elszívnám a másik elől a levegőt (is). Tényleg jó, nemcsak bemagyarázom magamnak, mint ez a Mahler asszony tárgyalt házassága első szemeszterében. Persze, ilyenkor mindig jön valaki, aki felsőbbrendűen kinyilatkoztatja, hogy te szegény átlagos, azért vagy te senki (kis s betűvel, mert a nagyot meg sem érdemeled), ő pedig Valaki, mert... Nos, kedves felsőbbrendű kinyilatkoztató, ha tudnád, hogy ezekre csak legyinteni szoktam! Ha tudnád, mondanám neked nevetve, hogy magam számára én vagyok a világ közepe, és meg sem érinti ingerküszöbömet az ilyen kiszólás.
Mindettől függetlenül remek volt olvasni ezt a művet. Ott mászkáltam a régi bécsi városfalak helyén lévő Ringen, nagypolgári lakásokban báloztam, voltam Rómában, Velencében, Szentpéterváron, bementem az Udvari Operaház labirintusaiba, a Secession gazdag kiállításaira, találkoztam Klimttel, Freuddal, Mahlerrel, stb., csóváltam a fejem ezen a buta libán, aztán meg a számító szépasszonyon. A gördülékeny cselekmény egyszerre bűvölt el és dühített fel, de a kötetet letenni mégsem tudtam.
Köszönöm a lehetőséget a Kossuth Kiadónak! A könyv a borítóra kattintva elérhető a kiadó oldalán kedvezményes áron.
Phil Collins: Egy vásott angol kölyök
Kövess minket Facebookon!
