Hatvankét ember halála. Ennyi szárad a lelkén.

James Ellroy ebben a kötetben egy kegyetlen sorozatgyilkost teremtett, belehelyezve őt főként a hetvenes-nyolcvanas évek Amerikájába. Nagyon ezt a korszakot idézi a könyv, ami nem is csoda, Ellroy egy korai művéről van szó: 1986-ban írta.

Rögtön az elején tudjuk is, mi lesz a vége, az érdekes itt (és szerintem minden krimiben) inkább maga az út. Martin Plunkett Los Angelesben született és gyerekeskedett, egy furcsa családban nőtt fel egyedüli gyerekként, ahol mindhármuknak, az apának, az anyának, és neki is voltak gondjai. Kétségtelenül Martinnak a legtöbb. Miután az apja otthagyja a családot és elköltözik messzire, Martin és az anyja közötti kapcsolat megszűnik létezni. A nő nyugtatókat meg egyéb gyógyszereket szed, gyakorlatilag drogfüggő, a fiú teljesen magába fordul, szinte sosem beszél, csak ha kérdezik, akkor is tömör válaszokat ad. Hideg, távolságtartó, megfigyelő. És rémült. De ezt a rémültségét jól álcázza. Teljesen a rabjává válik egy képregényfigurának, a szadista őrült Sötét Sebésznek, és eldönti, hogy olyanná válik, mint ő. A Sötét Sebész pedig végigkíséri hosszú útján, melyet egy Halálmobil névre keresztelt furgonnal tesz meg, és hatvankét halott embert hagy maga után. Legalábbis ennyi rajzszöget szúr a börtöncellája falán lévő nagy Amerika-térképbe. És nem is ő az egyetlen sorozatgyilkos, aki úton van...Ellroy Martin karakterében egyesítette jóformán az összes ismert klasszikus amerikai sorozatgyilkost a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évekből. Sőt, szó esik a könyvben - elég szokatlan kontextusban - a hírhedt Ted Bundyról és Charles Mansonról is, de felbukkan Gacy, "a gyilkos bohóc" is, még ha csak említés szintjén is, ahogy az FBI új részlege is, amely a sorozatgyilkosokkal foglalkozik. A könyv szokatlan módon épül fel, és ez akár lehetett volna nagyon jó is. Plunkett, miután elfogták, nem volt hajlandó beszélni. Négy gyilkosságot tudtak rábizonyítani, amiért négyszeres életfogytiglant kapott, de gyanítják, hogy legalább 30 eltűnt személy halálához, meg több további, már megtalált holttesthez köze van. És nem is tévednek. Plunkett pedig börtönbe vonul, és ír. Megírja élete történetét, részletesen, közelről, plasztikusan bemutatva a saját gondolatait, de a gyilkosságok nagy része csak felsorolás-szerűen szerepel, talán fél tucatnyit, ha részletez. 

Jellemző ez a távolságtartás az egész könyvre, miközben egy sorozatgyilkos elméjének legmélyebb bugyraiba látunk bele, megismerjük a vágyait, a gondolatait, a tetteit csak távolról látjuk, általában újságcikkek által. A naplóban ugyanis több tucat újságcikk, kivágás, sőt, rendőrségi jelentés és még a nyomozást vezető FBI ügynök naplójának részletei is megtalálhatóak. Az a pár gyilkosság, amit részletez, általában rövid, hideg és spontán. Mellőzi a bemutatásuk azt a mélységet, amit Plunkett lelkivilága kapcsán tapasztalunk. 

Számtalan zseniális húzás és remek ötlet van ebben a könyvben, de összességében mégis csalódtam. A gyilkos számomra hiteltelen, talán azért is, mert legalább egy tucat ismert és (nálunk legalábbis) kevésbé ismert amerikai sorozatgyilkos egy-egy jellemzőjét gyúrta össze benne a szerző, és sajnos az ügynök, akinek alapját valószínűleg az akkortájt, 1986 körül Amerika-szerte ismertebbé vált John Douglas adja, szintén hiteltelen, mert teljesen olyan, mégis teljesen más, mint Douglas. Ellroy terve nyilván az volt, hogy veszi a 20. század második felének ismert sorozatgyilkosait, összegyúrja egy kemény, de beteg fickóvá őket, aki mindegyikből merítkezik egy kicsit, majd veszi az akkortájt egyetlen ismertebb figurát, aki ellenük, a sorozatgyilkosok ellen harcolt, és megalkotja a saját ügynökét. Rendkívül kényelmes, lusta megoldás. Mégis érdekes, amiből sok jó kijöhetett volna - sajnos nem sok jött.

Ha az egyes elemeket nézzük, zseniális ötletek, jó húzások. A szókimondó és távolságtartó áldozatkezelés. A sorozatgyilkos elméjébe való mélyebb belelátás. A rendőrségi jelentések, az újságcikkek, naplórészletek beleszövése a regénybe, miközben az egész maga egy napló. Az okos gyilkosságok, olyanok, amelyeknél hihető, hogy - főleg az akkori közegben - nem bukkannak a gyilkos nyomára. Ross karaktere. 

Mind-mind olyan elem, ami nagyon könnyen jó is lehetett volna, és egyesével jó is volt, de valahogy együtt nem működött, legalábbis nálam, és ezt nagyon sajnálom. Ez a könyv egy erős közepes lett számomra, és nagyon ambivalens érzéseim és gondolataim vannak vele kapcsolatban. A legkevésbé sem bántam meg az olvasását, és az érdeklődésemet is fenntartotta végig, főleg amikor Martin fejében jártunk. A könyv pár részén ugyanis rengeteg az újságcikk... túl sok... bevallom, először ezeknek egy részét át is ugrottam - utána olvastam csak el őket, miután továbbmentem Martin "fejében". Nem használok sosem könyvjelzőt, kivéve az egyes könyvekhez hozzávarrt szalagokat, mert zavarnak olvasás közben (azért persze gyűjtöm a szebbeket :)), oldalszám-megjegyző vagyok, de sokszor nem pontosan, sőt, sokszor meg sem nézem, csak becsukom, elrakom. De azt mindig tudom, hogy fizikailag a könyv melyik részénél tartottam, a felén túl-e, és mennyivel, ezért odalapozok, és beleolvasok a szövegbe, olvastam-e már. Igen, volt már olyan, hogy nem jól emlékeztem, és csak akár 1-2 oldallal később tűnt fel, hogy én ezt már tuti olvastam... jellemzően azután következik ez be, ha éjjel, fáradtan, alvás helyett olvasok, vagy zavaró körülmények között, amikor kevésbé tudok figyelni arra, amit olvasok. Na itt is, végül is elolvastam az összes újságcikket is, mert egy-egy könyvletétel után azoknál folytattam, és csak az utánuk következő Martin-részeknél jöttem rá, hogy azt már olvastam korábban, noha a cikkek egy részét tényleg nem.

Köszönöm a lehetőséget a Jaffa Kiadónak! A boríra kattintva elérhető a kötet kedvezményes áron, a kiadó oldaláról.

Egy valódi sorozatgyilkos, David Carpenter esete

Kövess minket Facebookon!