Azt hiszed, ismered Szabó Magda életművét? Hadd ábrándítsam ki magabiztos bólintásod: itt az a könyv a Jaffa Kiadótól, az üzenet odaátra című munka, amely Szabó Magda eddig kiadatlan novelláit tartalmazza.
Már évek óta a Jaffa kiadóhoz került Szabó Magda életművének kiadási joga, és jelennek is meg sorra a frissebbnél frissebb külalakú Szabó Magda könyvek. Jelenleg a szerző eddig kiadatlan novellái és kisprózai írásai kerültek az olvasók elé, Üzenet odaátra címmel.
Valakinek be kell-e mutatni a 90 éves korában, 2007-ben elhunyt írót? Ki nem olvasott soha, de soha semmit sem tőle? Nem létezik. Ha más nem, gyerekkorban egyszer csak elért hozzá Tündér Lala, nem?
Hatalmas életmű maradt meg utána, elég színműveire vagy ifjúságai regényeire gondolni: Mondják meg Zsófikának, Születésnap, vagy a felnőtteknek szóló Az ajtó című regényeire. Aki szeretne, tud szemezgetni belőle. Jelenleg kezemben tartott könyve azonban nem ilyen, némelyik csaknem torzóban maradt. A meg nem jelent művek - talán nem véletlenül meg nem jelentek. Egyrészt beépültek nagyobb munkáiba és csak szóismétlés róluk ilyen formában is olvasni, másrészt, mint tudjuk, sokáig nem jelenhettek meg írásai, de élni kellett, ezért megrendelésre is írt, arról, amiről megmondták, hogy írjon és hogy mit írjon. Ezek inkább irodalomtudósoknak való, elemzésre váró munkák, amelyek, isten bocsássa meg nekem: nem érdeklik az átlagolvasót, sőt, többet ártanak, mint használnak.
De az írások ettől még szabómagdásak. Mik is lehetnének mások? Az ember olvassa az Egy írótársam halálára című írását, és elfutja a szemét a könny. Teljes repertoárja ez a búcsúzó ember gondolatainak, a Gyuri nevű lámpától való elszakadásra, amikor az idős ember szeretett tárgyainak is nevet ad, de a mentős, aki kórházba kíséri, nem tudja, és nem is magyarázható meg neki, hogy az idős ember nem félrebeszél, hanem végső búcsút vesz a szobájától, mert pontosan tudja: már sosem fog visszatérni.
Érdekes élmény a már ismert Régimódi történetet újra de mégis másképpen olvasni - még akkor is, ha magam személy szerint sosem szerettem Szabó Magdának ezt a művét, annak ellenére sem, hogy a szerző saját bevallása szerint "kapcsolatom a szülői házzal, apámmal, anyámmal annyira szokatlan volt, hogy máig annak aranytartalékából élek". Nagyon élvezem az aranytartalékból származó műveket, csak magával az "aranytartalékkal" nem vagyok kibékülve, dehát ez meg az én egyéni szociális problémám. Ám ettől függetlenül megérintett a Válasz című novellája: igen, benne él minden szerettünk egy dalban, egy bútordarabban, egy villanásnyi emlékben. Első férjem halála előtt minden évben vett valami apróságot nevezetes napokra vagy csak úgy, egy csokor hóvirágot, egy melegítőfelsőt, egy halálosan ciki giccses tárgyat. A fiammal kétségbeesett nevetéssel fogadtuk-tárgyaltuk ki a háta mögött, hogy úúúúúristen, láttad, mi ez? Persze, a váratlan halála átértékeltette velünk az egészet és megmaradt a gesztus, amivel mindig tudatni akarta, hogy törődik velünk, nem felejt el semmilyen velünk kapcsolatos eseményt sem, hogy szeret bennünket. Az utolsó nőnapra nekem ajándékozott műanyag medvebocs egy szívecskét tart a kezében, virágcsokorral. Félelmetesen borzasztó giccs. De kidobni nem lehet és van helye a könyvespolcomon.
Ilyenkor gondolkodom el arról, mi történik, amikor valaki meghal és jön utána a következő nemzedék leltározni, amely nem is tudja, hogy egyes tárgyak, ostobaságok, hiábavalóságok miért kerültek megőrzésre. Miért van a találó központi helyén egy buta kis vásári portéka vagy az évtizedek alatt ehetetlenre keményedett mézeskalácsszív...? Eddig két hagyatékot leltároztam fel és gond nélkül dobáltam ki azokat a holmikat, amelyeknek semmi hasznát sem láttam. És hiába a novellák, akkor is ez az élet rendje. Aki elmegy, viszi magával az emlékeit, a következő generációnak az ő féltve őrzött emléke csak akkor jelenthet valamit, ha idejekorán hajlandó volt elárulni magáról ezt-azt annak, aki majd utána takarít.
A holtig haza: Debrecen kimerítő vallomás a civis város iránt. Olyan aprólékos és szenvedélyes, ahogy mindenki másnak az saját szülőföldje. Álmomban én is csak Oroson vagyok, az utcáin, a réteken, a Koplalón (hol van már az is), és a hajdan óriásinak érzett római katolikus templom letérdel elém, ahogy a kis Suzukimból látom a temetőbe kifelé menet. Már nem ismerem a település minden rezdülését, sőt, már Oros sincs, Nyíregyháza az régóta, de engem még megismernek, összecsapják a két kezüket, hogy úúúúristen, tiszta anyád vagy! És tényleg.
Nos, összességében azért csak jó volt olvasni ezt a könyvet. Sok novella tartalma nem érdekelt, azokat átlapoztam, a többit meg kétszer is áttanulmányoztam. Átengedtem magamon, és a fenti sorokba rendezett gondolatokat váltotta ki belőlem.
A kötetet a Jaffa Kiadó bocsátotta rendelkezésünkre recenziós céllal, melyet ezúton is köszönünk!
Tetszik, amit olvastál? A borítóképre kattintva kedvezményes áron megrendelheted a kiadó honlapján!
Kövess minket a Facebookon is!
Kulináris szocializáció francia módra, avagy hogy ne legyen válogatós a gyereked. Nézd csak meg!
