Három ember, Alex, Smilla és Greta tart a különös, sötét történetekkel teli Lidérces-tó közepén a szigethez. Ketten nem térnek vissza.
A regény kezdetén egy kis csónakban ülünk, de semmit nem tudunk az ott lévő három ember viszonyáról, koráról. Aztán kiderül, hogy Alex és Greta egy pár, Smilla pedig a kislányuk, aki alig múlt négy éves. A Lidérces-tórol különös történetek keringenek, ezekből sajnos nem ismerünk meg szinte semmit, de megadja a mű alaphangulatát már maga az említése is. A tó közepén egy kis sziget húzódik, oda tartanak ők hárman. Ahogy kikötnek, Greta úgy dönt, hogy a csónakban marad, Smilla pedig az apjával bejárja a szigetet. Majd sosem térnek vissza, és Greta mintha tudná ezt. Kikászálódik a csónakból, de csak ijesztő nyomokat talál a szigeten - koszos matrac, használt óvszer, egy kibelezett mókus.
Az ember egyszerűen nem tűnhet el csak úgy. Egy szigetről főleg nem.
Greta visszatér a csónakhoz, és hazamegy, vagyis a nyaralóba, hátha ott van már Alex és Smilla. De nincsenek ott, csak Tirith, a macska. Előkeresi a telefonját, és felhívja Alexet többször is, akinek ki van kapcsolva a telefonja, beszél az édesanyjával is, de nem mondja el, mi történt, viszont bepillantást nyerünk az érdekesnek ígérkező gyerekkorába. Másnap visszamegy a szigetre, ahol egy csapat rosszban sántikáló fiatalt talál... de hol lehet Alex és Smilla?
A könyv borítóján azt olvashatjuk, hogy ez reformálja meg a svéd krimi műfaját. Nos, remélem nem fogja. Minden esély megvolt rá, hogy ez egy szuper, letehetetlen könyv legyen a műfajában - nem lett az. Caroline Eriksson regényében a szereplők gyengék, a történet hiteltelen, a karakterek reakciói és maga a cselekmény is kérdéses. Nem tudjuk az elején, hogy a csónakban ülő három ember milyen viszonyban van, de az hamar kiderül, hogy Alex a legszebb férfi, aki valaha élt... az csak jóval később, hogy Smilla a kislánya. Eleinte azt hisszük, hogy Greta és Alex házasok, és Smilla a kislányuk, de később kiderül, hogy Alexnek a szeretője Greta, és Alexnek van egy felesége és egy kislánya, nem a szeretőjétől... zavarosak a családi viszonyok, amelyek csak később rendeződnek. Az viszonylag hamar tiszta, hogy az elbeszélő, Greta valamiféle mentális és lelki problémával küzd, és nem is gyengével. A tettei valószínűleg éppen ezért nem logikusak. Legalábbis ha a párom és a négyéves kislánya egy, a semmi közepén lévő lakatlan szigeten csak úgy eltűnik... hát én tuti nem azt teszem, amit Greta. Igaz, még véletlenül sem lépnék kapcsolatba egy olyan f...kalappal, mint Alex...
Ha valami olyasmit lát az ember, ami nincs, illetve, ha nem fogja fel azt, ami van – az talán csak ugyanannak az éremnek a két oldala.
A szigeten látott fiatalok, az öregúr a kutyájával, a nagyon durva gyerekkora, a múltja, az anyja, a druszája... mindez magával hozhatta volna, hogy egy csavaros, hideglelős, jó értelemben vett riasztó krimit olvashassunk, és Caroline Erikssonnak erre minden esélye meg is volt, hiszen a hangulat, az atmoszféra elsőrangú. A leírások a környezetről, az érzelmekről, a riadt félelemről, az ijedtségről, a pánikról valószerűek és nagyon magával ragadóak, de ez sajnos kevés, ha a cselekmény túlságosan ötletszerű és nincs jól felépítve, noha érezhető mögötte a kompozíció. Nagyon könnyen lehetett volna nagyon jó kis regény ez, és azt hiszem, érdemes odafigyelni a jövőben a szerzőre, mert abban, ami nem, vagy csak nehezen tanulható, nagyon jó volt. A cselekmény felépítése és logikus levezetése, különösen egy csavaros kriminek szánt regény esetében nem egyszerű feladat, viszont tanulható és gyakorolható - és ez a könyv itt csúszott el. Mindenesetre haragszom Tirithért. Semmi értelme nem volt őt megölni...
A kötet elérhető a kiadótól a borítóra kattintva!
Egy izgalmas svéd krimi: Bomlás
Kövess minket Facebookon!
