"A [brit] Nemzeti Egészségügyi Szolgálat annyira túlterhelt és alulfinanszírozott,
hogy az összes egészségügyi dolgozó kénytelen a kötelességét
messze felülteljesíteni a rendszer működtetéséhez."
Ismerős, nem? Mintha a magyar betegellátásról írta volna
a szerző az angliai helyzet taglalása helyett.
Az Atheneaum Kiadó a brit egészségügy jelenlegi állapotáról készített egyéni hangzású tényirodalmat tett le az érdeklődők számára Adam Kay tollából, Ez fájni fog címmel.
Amikor orvosnak megy az ember lánya, fia, mindenki tiszteletteljesen pislog: van abban valami misztérium, amikor az emberi test ezernyi nyavalyájának gyógyítására esküszik fel az a másik személy. Aki tanulja a folyamatot, eleinte maga is szent áhítattal lép be az orvoslás magasztos szentélyeibe... hogy aztán hamar elveszítse minden (minden, minden) illúzióját. Számomra ebben semmi újdonság nincs, nem különbözik ez attól, amikor könyvtárosnak, adminisztrátornak, traktorosnak, ovónőnek csap fel valaki, csak az orvoslás terén személyesebb a tét - már a páciensek szemszögéből, hogy szlengesedjek kicsit: a lét a tét. Ha orvos baltáz el valamit, ott kevés kivételtől eltekintve tragédia történik. Angliában is. Meg a világ bármely részén is.
Magam - túl egy sosem bizonyított orvosi műhibán - kifejezetten szeretem az orvosokat. Tudomásul veszem, hogy ők is emberek és én is csak egy munkadarab vagyok a kezük alatt. Kórházakban fekve észleltem, hogy vizitekkor rólam, de nélkülem beszélgetnek. Erre akkor döbbentem rá, amikor egy feltett kérdésre én válaszoltam, nem a kezelőorvosom, a vizitet vezető meg olyan szemmel nézett rám, mint aki akkor jött rá arra, hogy nézdamár', hát ez is itt van? Aki úgy gondolja, hogy attól azért kicsit többnek kell lennie a betegnek a rendszerben, mint egy munkadarab, az lehetőleg magánklinikákra menjen gyógyulni, ahol a pénzéért a szikén és a szakképzett orvosláson túl van idő tapintatra, lelkimasszázsra és a páciens aprólékos kívánságainak szemrebbenés nélküli teljesítésére is. Igen, az első kettőre az államilag finanszírozott betegellátásban is szükség van és ismerek orvosokat, akik képesek ezt megvalósítani. De nem mindenki, és nem tudom kárhoztatni őket. Az a véleményem, hogy amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten - ha én négy órás várakozás után IS képes vagyok mosolyogva belépni a rendelőbe, az asszisztencia és az orvos szinte hálás érte. Jó, nem mindig, nem mindenki, de általában. Ilyenkor nem árt arra gondolni, hogy ő nem négy órája, hanem esetleg hajnal óta ébren van, vagy nem is aludt, túl két műtéten, egy viziten, éhes, szomjas, pisilnie kell és amúgy is felidegesítette valami barom egy pitiáner marhasággal (mint a könyvben a frissen szült nő, aki azon siránkozik, hogy tutira be van poloskázva a mellszívója, és az orvos türelmes ki fogjuk vizsgálni reagálására tovább hisztériázva közli, hogy a doktort is biztosan lefizették az oroszok).
Az orvostársadalom (de a komplett egészségügy) mindenütt túlterhelt. Adam Kay műve ezt a mértéktelen kihasználtságot jeleníti meg, amikor a szakképzett személyzetnek rengeteg kényelmetlenséggel súlyosbított, elképesztő munkatempót diktál az alulfinanszírozott egészségügyi rendszer, magánélet nulla, nem létezik, a fizetés pedig olyan mértékű, hogy önmagában senkit sem biztat arra, hogy állami finanszírozású egészségügyben akarjon dolgozni. (Az más kérdés, hogy ez a fizetés magyar szemmel igencsak csábító, így meg is telnek a fapados járatok ülései magyar orvosokkal, akik kiugranak hétvégére ügyelni vagy altatni egyet, majd jönnek is vissza. Persze, a munkájukért kapott összeg csak Magyarországon elköltve éri meg a ráfordított időt, energiát.)
Szóval, az angol Nemzeti Egészségügyi Szolgálatnál dolgozni ugyanúgy nem árt elkötelezettnek és hivatásába szerelmesnek lenni, mint kis hazánkban. Adam Kay gyomorforgató, kínos, mégis kacagtató humorral értekezik rezidens és fiatal gyakorló orvos életéről, amelyben számtalan munkaórán át volt része. Természetesnek gondolta "a mértéken felüli, elképesztő stresszt, strapát", egyszerűen tudomásul vette: ezzel jár a munkája és kész. Amikor új, méltánytalan szerződésre kényszerítette őket az állam, amely megítélése szerint tovább rontotta az amúgy is rossz munkakörülményeket, közvetve pedig a betegellátás létét alapjaiban rendítette meg, nem bírta tovább és felállt. Azt írja: "Feljegyzéseimet - vicceseket és frivolakat, a számtalan tárgyról mindenféle nyílásokban, az esztelen, kicsinyes, bürokratikus vegzatúrát - újraolvasva visszagondoltam a brutális munkaórákra, arra, hogy mennyire kifacsart a kisdoktorlét."
A szerző, Adam Kay
Az olvasó pedig betekintést nyerhet a műből arra, hogy ép ésszel túlélni ezt a hajtást csak humorral lehet, és hogy a beteg igenis, nem több, mint egy munkadarab, amely a szakszemélyzet legnagyobb sajnálatára nem csak akkor beszél, amikor kérdezik... de jól van ez így. A harc mindig is örök lesz orvos és betege között: a túlhajszolt doktor letudni készül bennünket, mi pedig vérmérsékletünkhöz képest kisebb-nagyobb döccenőkkel igyekszünk a kedvükben járni, hogy megfelelő kezeléshez tudjunk jutni. Mondom: ehhez nagyon sokszor elég egy mosolygós belépő, empatikus hozzáállás, beleérzőképesség. Sokszoros tapasztalat. A jóságos, bölcs és humoros hozzáállás a beteg részéről - minden rettegése ellenére - nagyon sokat képes lendíteni saját helyzetén is. Ha az orvosok jelszava a ne árts, ugyanez lehetne a betegeké is, ne árts az orvosodnak, mert a rossz ómen kutyafüle ehhez képest... pláne, ha annyira sietett egy sürgős műtéthez, aminek értesítése nagydolga közben érte, hogy ki sem törölte rendesen a valagát, és az most bizony viszket (idézet a könyvből). Igen, még mindig, mert azóta folyamatosan rohan. Mert ők is emberből vannak, te pedig nem is gondolnád, hogy igen, ennyire emberek.
A kötetet az Athenaeum Kiadó bocsátotta rendelkezésünkre recenziós céllal, melyet ezúton is köszönünk!
Tetszik, amit olvastál? A borítóképre kattintva kedvezményes áron megrendelheted a kiadó honlapján!
Kövess minket a Facebookon is!
Idegen létformák és egyéb setiségek
