Nesbø alaposan megtépázta kedvenc alkoholista nyomozónkat, és ezzel a Harry Hole sorozat eddigi 12 részének egyik legjobbját hozta el nekünk.

12. rész, több, mint egy év eltelt már a vámpirista ügy óta (Szomjúság), amikor is Harry élete végre rendeződni látszott. A könyv elején viszont ismét a Jim Beames (vagyis egy olcsóbb whisky, nincs pénze a Jim Beamre) üveg legalján vergődik, amikor magához tér alkoholgőzös álmából, fogalma sincs, mi történt. A ruhája és a lepedője csupa vér, a kézfején ütésnyomok, de szokatlan módon semmire sem emlékszik. Rakel hónapokkal korábban kidobta, elvesztette az állását az akadémián és a rendőrségnél is csupán a döglött ügyekkel foglalkozhat. Noha lenne egy másik: Svein Finne, egy visszataszító erőszaktevő bűnöző kiszabadult a börtönből, és korábban megfenyegette Harry-t és a családját. De nem nyomozhat utána, hiába tudja, hogy nem csak erőszakolt, hanem ölt is, és hogy az erőszakot folytatja.

Aztán pár nappal később kezdődik élete legrosszabb rémálma, ahonnan csak két dolgot akar: tovább álmodni, hogy álmában megoldhassa az ügyet, hiszen ha felébred, minden darabokra szakad, és meghal, és elkapni azt, aki ezt tette.

Szung-min pislogott. Olvasta valahol, hogy az emberi agy csak hatvan kilobyte információt képes feldolgozni másodpercenként. Ha így nézzük, az agy egy meglepően lassú számítógép. Azért működik mégis gyorsan, mert a tárolt adatok rendszerezve vannak. A következtetéseink többsége emlékek, minták előhívásának és felhasználásának köszönhető, nem pedig újabbak kigondolásának.

Posztraumás stressz szindrómában és paranoiában szenvedő, egykor Kabulban szolgáló exkatona, régi szerelem, aki a Vöröskeresztnél dolgozik, a börtönből frissen szabadult gyilkos és erőszaktevő, sőt, még maga Harry is - ők mind-mind a kulcsfontosságú brutális gyilkosság gyanúsítottjai, és Nesbø annyira ügyesen játszik a karaktereikkel, az apró hangulatokkal, hogy maximum onnan tudod, mint olvasó, hogy nem lehet ilyen egyszerű az ügy megoldása, hogy még több, mint a kötet fele hátravan... és persze nem is ilyen egyszerű. Aztán olyan bizonyítékok kerülnek elő, amelyekből egyértelművé válik, ki tette - bár ezt egy percre sem fogod elhinni -, de végül minden kiderül. Féltékenység, sértettség, a vágy, hogy fájdalmat okozzunk annak, aki fájdalmat okozott nekünk. Mindez egy véres gyilkosságban tetőzik, de a tettesnek ennyi nem elég: meg akarja úszni, méghozzá úgy, hogy az a legjobban fájjon Harry-nak.

Visszatért az immár felnőtt Oleg, és megismerjük Harry szerelmi múltját is, és még közelebbről látjuk a kapcsolatát Rakellel, amely olyan, mint az Old Tjikko, a világ legidősebb gyökérzetével rendelkező fa. Maga a csapzott fenyő Svédországban áll, és a történelem során számtalanszor tarolta már le vihar és egyéb tényező, de a gyökérzete, amelyből újra és újra kihajt, csaknem 10 ezer éves. Az a gyökér már akkor is a földben volt, és nőtt rajta valami, amikor még gyapjas mamutok taposták azt, akkor, amikor az emberiség létrehozta a legelső településeket. Ilyen volt Rakel és Harry kapcsolata is: lehet, hogy éppen külön voltak, csak egy kis idő kellett, amíg új szárba szökkennek, de a gyökérzetük erős volt, mert ismerték egymást. Rakel pontosan tudta, mit kap Harrytől és mit várhat tőle, mivel jár, ha vele van, Harry pedig megkapta a boldogabb, nyugodtabb életet. Meg kell fizetnie annak, aki ezt tönkretette.

Harry valaha boldog volt. A boldogság azonban olyan, mint a heroin, ha egyszer belekóstoltál, megtapasztaltad a létezését, soha nem leszel képes beletörődni az átlagos, boldogság nélküli életbe. Mert a boldogság nem más, mint elégedettség. A boldogság nem természetes. A boldogság vibráló, rendkívüli állapot, másodpercek, percek, napok – és idővel rájössz, hogy nem tart örökké. A hiány pedig nem utána jön, hanem a boldogsággal egyidejűleg. Mert vele együtt megérkezik a fájdalmas felismerés, hogy már semmi sem lehet ugyanaz, és máris hiányzik az, ami megvan, rettegsz az absztinenciától, a veszteség miatt érzett gyásztól, átkozod, hogy megtudtad, mit vagy képes érezni.

A könyv szokás szerint csavaros volt és fordulatos, és most először a térképet bújva olvastam, főképp Oslo és a területei térképét, kerestem az utcákat, a városrészeket, a folyókat, tavakat, hütték körülbelüli helyét, ahol az egész játszódott. Sosem jártam még Oslóban, de úgy érzem, nem tévednék el, és ha egyszer eljutok, biztos, hogy körbejárom az egész várost, megkeresem a régi gerendaházat (vagyis hát a helyet, ahol kb. lehet), Harry lakását, megkeresem a kérdéses útszakaszt, a vízesést. Jó volt így olvasni, hogy nyomon követtem, merre járunk. Nesbø szokás szerint alapos volt, nagyon érdekes volt olvasni Paul Mattiuzzi elméletéről a gyilkosokról (persze rá is kerestem, létező személy-e, és igen, még szép, amerikai kriminálpszichológus, a gyilkosok nyolc típusáról írt cikke itt érhető el angol nyelven. Nesbø csak a valóságról ír, ami az ilyesmit illeti), úgy általában a poszttraumás stressz szindrómáról, és tökéletesen bele tudott helyezkedni egy olyan beteg, visszataszító, undorító elmébe is, mint amilyen Finnéé, ahogyan egy olyan nőébe is, mint amilyen Katrine Bratt.

Miért rettegnek annyira az emberek a késtől? Ez volt az emberiség első eszköze, két és fél millió évük volt rá, hogy megbarátkozzanak vele, mégis akadnak , akik képtelenek voltak meglátni benne a szépséget. Ez tette lehetővé, hogy lemásszanak a fáról. Vadászat, menedék, földművelés, élelem, védelem. Az ember nem lehet birtokában az egyiknek a másik nélkül. Csak azok tudták szeretni a kést, akik megértették ezt, és számoltak az emberi természetük, a származásuk következményeivel. Félelem és szeretet. Megint csak ugyanannak a dolognak a két oldala.

Szung-min Larsen érdekes, tetszetős figura, ígéretes karakter és jó nyomozó, akit érdekessé tesz nem csak a képessége, a különleges memóriája, hanem a személyisége is. Remélem, sokat látjuk még, és idővel vagy a Kripos vezetője lesz, vagy Bratt egyik legjobb gyilkossági nyomozója. :) (Szívesebben látnám Bratt csapatában, de elkélne már egy jó vezető a Kriposnak is...)

A sorozat 7. részét, a Hóembert megfilmesítették, abban Michael Fassbender látható Hole-ként.

Tetszik, hogy minden apró részletnek van, lesz helye a könyvben. Az elején megjelenő kék ruha, amiről az öreg elmorfondírozik - megtudjuk, hogy került oda évtizedekkel korábban. A kis fémkocka, amit Harry Finnétől kap, a végén előkerül. Mindig is szerettem Nesbø-ben azt, hogy odafigyel a részletekre és tényszerű. Akár most az Old Tjikkóval, akár Paul Mattiuzzival kapcsolatban, de legyen szó bármelyik könyvéről, ez igaz rá. Tényszerű és nem fél tévhiteket eloszlatni. Éppen ezért egyetlen apróság, amibe ő maga is beleszaladt: a kloroform. Régen valóban használták altatásra (aztán leszoktak róla, mert súlyos idegrendszeri károsodást okoz), és valóban van ilyen hatása, de nem úgy, mint a filmekben: nem azonnal üt ki hosszú órákra, hanem rövidebb időre, és kell pár perc, hogy hasson. Még közvetlenül belélegezve is. Így a valóságban emberrablásokhoz nem a legjobb eszköz, különösen akkor, ha egy képzett személyt szeretnél elrabolni... de ennyi baki belefér még Jo Nesbø-től is :)

Az emberek együtt élnek, megosztják az ágyukat, meg mindent, de ez még nem jelenti azt, hogy a titkaikat is.

Anno a Kepler házaspárral olvastam egy interjút, amiben arról beszéltek, hogy is építenek fel egy regényt. Hogy lecsupaszítanak egy falat, és felraknak, felírnak mindent, minden apróságot, hogy ne legyen logikai baki a könyvben, de mégis logikus, ám fordulatos legyen, és ők maguk se vesszenek el a részletekben. Szerintem Nesbø is hasonlóan csinálja, de annyira odafigyel minden részletre, hogy profi ide vagy oda, biztos vannak feljegyzései, amiket írás közben bújik. Egyszer megnézném ezeket :)

A fordítás igényes, észrevettem, ha skandináv - különösen norvég - szerzőtől olvasok, mindig megnézem, ki fordította. Jó, nem csak akkor, egyébként is megnézem, hiszen a fordítóé az egyik legfontosabb munka ahhoz, hogy egy külföldi könyv magyarul is megjelenjen. Meg akkor is visszalapozok mindig a nevére, kissé elégedetlenül, ha sok-sok magyartalan mondatra vagy hibára bukkanok, persze tudom, hogy ebben nem (csak) ő a ludas. Nem mondanám, hogy lennének kedvenc fordítóim, de ha Petrikovics Edit nevét látom, akkor előre felkészülök, hogy egy szuper, hibáktól, tévedésektől mentes, választékos, de lendületes és érthető szöveget látok. Nesbø "magyar hangja" pedig hagyományosan Petrikovics Edit. Több más fordítását is olvastam (már ami nem Nesbø), és tökéletes pozitív példája annak, hogy a fordítás minősége, a fordító stílusa igenis számít. Az ő stílusa nagyon jó, és közel áll hozzám. Elismerésem a fordítónak és a kiadó munkatársainak, szerkesztőknek és korrektoroknak, ugyanis Animusos könyvnél még sosem futottam bele hagyományosan sokak által hibásan használt kifejezésekbe és szólásokba! Minőségi munkát adnak ki a kezük közül, még akkor is, ha egy-egy lemaradó betű vagy ilyesmi figyelmetlenség előfordul. Ez viszont csupán figyelmetlenség, nem tárgyi tévedés, és ez nem mindegy. 

A falra kirakott képek egy olyan élet kiragadott momentumai, amelyet az ember kíván magának. Többet árulnak el arról, aki kitette őket, mint arról, amit ábrázolnak. És ha tudsz olvasni bennük, többet mesélhetnek, mint bármely kihallgatás.

És most gondban vagyok, hogy ez, a Police, vagy a Szomjúság a legjobb-e. Mert mindhárom nagyon-nagyon tetszett, és számomra sok szempontból kiemelkedő volt a többi - egyébként szintén jó - Hole-történet közül.

A poszt végén, a borító után találtok még egy bekezdést, ami spoileres! Csak az olvassa el, aki már elolvasta - be is fejezte - a könyvet! Vagy akit nem zavar a spoiler.

Köszönöm a lehetőséget az Animus Kiadónak! A kötet elérhető a borítóra kattintva, közvetlenül a kiadó oldaláról.

A brutális rendőrmészáros nyomában Harry Hole-val

Ismered a Macbethet? Na, így még nem láttad! (Hacsak nem olvastad már el a könyvet :))

Hallottátok, hogy kedvenc norvég krimiszerzőnk jövőre hazánkba látogat? Kattints ide a részletekért :)

Kövess minket Facebookon!

Animus, Budapest, 2019
480 oldal
puhatáblás
ISBN: 9789633246719
Fordította: Petrikovics Edit