Mi van, kedves érzékenykedő, píszífogalmazást számonkérő? Fáj a cím, bántja a szemedet? Túl durva, túl hatásvadász? Mennyit ültél már kerekesszékben, hogy ennyire berzenkedsz? Pedig ezt nem érdemes szebben mondani: az, és kész. Főleg kiszolgáltatott gyermekként iszonyú. Erről ír a testi fogyatékkal élő Böszörményi Gyula.
A Könyvmolyképző Kiadó Böszörményi Gyula életrajzi írásait adta ki Kucó és más életszilánkok címmel. Utánanéztem a moly.hu-n, miután elolvastam a művet, szuperlatívuszokban, meghatódva írkálgattak róla értékeléseket az olvasók. Most megállt egy pillanatra a kezem a billentyűzet felett, mert ismerem a legnagyobb ellenérvet, amit e sorok olvasója fog szememre vetni: könnyű nekem viszonylag egészségesen, de legalábbis, fogyatékkal eddig nem élőként olyan véleményt alkotni a kötet történeteiről, amilyet fogok.
Mindent aláírok, sőt, látatlanban egy A4-es lapra aláírom a nevem és azt írtok feléje, amit akartok. Nekem nincsenek meghatott szavaim. Azt gondolom, hogy mindenki megy sorsa felé, én is, mások is, és Böszörményi Gyula is: így van ez és nem másképpen. Ahogy a címben is írtam, az élet helyenként szar nyomorékként, gyerekként és nyomorékként pedig még szarabb, még jobban ki van szolgáltatva mindennek és mindenkinek, mint a felnőtt ember. Előrebocsátva, hogy rohadjon rá a műanyag lakat minden rohadékra, aki kihasználja a különféle fogyatékossággal élő személyek tehetetlenségét vagy visszaél hatalmával, azt is tudomásul kell venni, hogy képtelenség minden idiótát kiszűrni az őket ellátó személyzetből. Egyrészt szociális költségekre jut a legkevesebb, így nincs megfelelő empátiával rendelkező emberanyag, amiből válogatni lehetne (válogatni? Örül a HR-es, ha egyáltalán kap embert az éhbérért végeztetett státuszra), másrészt, bármennyire is borzasztóan hangzik, ez is egy munka, amit jól-rosszul elvégeznek, közben pedig fáj a fejük, nincs pénz cipőre a gyereküknek, veri őket a férjük, állandó emberhiány miatt muszáj túlórázni, és a többi, ami kihat a munkavégzésükre. Az erejükön felüli munkavégzésre, ami önmagában is frusztráló, és akkor még senki nem beszélt esetleges hülye főnökről. Kin lehet mindezt leverni? Na? Bingó!
Mindez nem magyarázat embertelenségre, pusztán jelzem, hogy valamennyire érteni vélem a témában mélyen meghúzódó mozgatórugókat. Embertelenségek pedig vannak, ahogyan a szerző is írja különböző történeteiben. Igen, ökölbe szorul a talp is, amikor a fogyatékos gyermek családjánál vendégeskedő (rokon) sziszeg, hogy minek mutogatják, van az ilyenek számára intézet, ahol eldughatják, hogy ne zavarjon kényes szemeket a gyermek állapota (és ez csak a jéghegy csúcsa). Igen, te meg rohadj meg, jön csípőből a válaszom, az az csak jönne, ha nem lenne testi fogyatékos rokongyermek (már felnőtt) a családban, aki egyetlen percig sem élt egyedül, intézeti fejlesztések súlyos hetei-évei alatt is vele volt az anyja. Mai napig otthon ápolja, egyedül a fiatalember életképtelen. Mibe kerül ez a szülőknek? 25 éve napi legalább egy szem Xanaxba, és ráfordított időről, erőről, pénzről ne beszéljünk. Ennek fényében akkor ki törhet pálcát bárki felett is...?
A képre kattintva bele is olvashatsz a műbe, valamint kedvezménnyel meg is vásárolhatod.
Szóval, nem kell nekem itt igazságot tenni. Nem is lehet. Ki tehet arról, hogy valaki fogyatékosan születik? Ki tehet arról, hogy fogyatékossal él? Vagy éppen intézetbe adja? Általában senki vagy mindenki, de a végeredmény szempontjából pont mindegy, hogy mi történt, megtörtént, így van, ezzel kell élni, ebből kell kihozni a legjobbat, amit csak lehet. Mint a természeti katasztrófa: nem érted és nem is ellened csap bele a villám a házadba és okoz kárt. Abszolút közömbös vagy a villámnak, rosszkor voltál rossz helyen. Böszörményi Gyula is hasonlóan fogja fel és hozza ki helyzetéből a legjobbat (már szerintem). Gyermekként való kiszolgáltatottságának vége, fogyatékosságával együtt élve teszi, amit esze és körülményei engednek. Ha ő maga kerekesszékbe kényszerül is, fantáziája szabadon szárnyal, mindaz, amit kikutatott regényeihez, életre keltek a lapokon. De még mennyire életre keltek! Az egyik ritka sorozatok egyike, amelyik mai napig polcon maradóra van minősítve, pedig nem arról vagyok híres, hogy sorozatokat megtartanék, sőt: olvasnék. Milli soron következő kalandjait mégis úgy vártam, mint a messiást.
Természetesen a gyermek- és fiatal felnőttkor traumái nem múlnak el nyomtalanul, ott élnek azok bennünk. A szerző ezeket írta ki magából különböző cikkekben, amelyek itt összegyűjtésre kerültek. Van a lapokon minden, szem nem marad szárazon. Fizikai és verbális bántalmazások, értelmi fogyatékos egyszerűen megfogalmazott mondatai, kicsi, de vakító igazságai, össztársadalmi kihasználások, csúfolások, gondolkodásmódbeli különbözőségek kidomborítása, kiabáló igazságtalanságok és reménytelenség, reménytelenség, kiszolgáltatottság, és valahol a sorok között apró örömök enyhítik az olvasó addig abszolvált részei miatt felmerült frusztrációját.
Haza akarok menni.
Fáj olvasni a művet, mert mindegyik oldalt érteni vélem és mégsem jutok ötről a hatra.
Nem is juthatok.
Nem én ülök kerekesszékben.
Bármit is írok, csak kapirgálom a felületet, nem tudhatok én erről semmit a maga igazi mélységében,
és így van ez jól (már saját szempontomból).
Köszönöm a lehetőséget a Könyvmolyképző Kiadónak!
Kövess minket Facebookon is!
Amikor még nem tudtam, hogy mégis meg fogom tartani ÉS újra meg fogom venni Böszörményi Ambrózy báró esetei sorozatot teljes egészében: Ármány és kézfogó
A szeretet és az árulás traumája
