Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy minket a történelem során csak rossz ért. Szerintetek is így van?
Balsors akit régen tép... ugye? Nagyon sokan gondolják és gondolták úgy, hogy nekünk csupa rossz jutott. Rossz szomszédok, rossz királyok (egyet-egyet kivéve persze, akik magas piedesztálra vannak emelve a nemzeti emlékezet csarnokában). Szerencsére ez nem igaz, sem itt, sem máshol. Emberi tulajdonság, hogy hajlamosak vagyunk a saját érdemeinket és sikereinket nagyobbítani a másokéval szemben, hogy a hibáinkat nem szeretjük beismerni, és hogy a minket ért sérelmeket nagyon sokáig emlegetjük, de a jót nem vesszük észre, hiszen az a természetes. Természetes, ha minden nap tiszta a konyhapult és üres a mosogató, igaz? Eszünkbe sem jut - amennyiben nem mi csináljuk általában -, hogy valaki azt megcsinálja. De ha ott marad a mosatlan, azt már észrevesszük. Természetes, hogy finomat ebédelünk, együnk otthon vagy bárhol, de ha véletlenül nem úgy sikerül az étel, azt már rögtön észrevesszük.
Ránk, magyarokra is jellemző, hogy a múltunkat egyféle furcsa kettős mérce szerint nézzük. Egyrészről a dicső múlt, a nagyjaink (akik többségében azért ugyanolyan hibás, gyarló emberek voltak...), a "régenmindenjobbvolt" mítosza keveredve a "bezzegazénidőmben"-nel; másrészről pedig az a romboló nézet, hogy nekünk csak balszerencsénk volt, hogy nekünk mindenki rosszat akart, hogy minket mindenki csak elfoglalni akart (itt aztán csatlakozhatnak olyan elvadult nézetek is, mint a szívcsakra meg társai). Nem látjuk, nem is emlékszünk azokra a magyar és külföldi emberekre, azokra a történelmi eseményekre, akik az ország sorsát jobbra fordították, vagy amikor a vakszerencse úgy hozta, hogy egy-egy nagypolitikai érdek a mi malmunkra hajtotta a vizet. Ahogy elfelejtjük azokat a nagyjainkat is, akik ténylegesen, sokszor erőn felül tettek azért, hogy az ország előrébb lépjen - de harsogva ünnepeljük azokat, akiknek ennél jóval kisebb érdemük van ebben. Amivel alapvetően nincs baj, amíg nem ez válik elvárássá, amíg a mítoszok a tények fölé nem kerekednek, és amíg nem ez lesz a hivatalos, "tudományos" álláspont.
Hahner Péter, a neves történész a tőle megszokott alapos, de élvezhető stílusban most egy olyan könyvet hozott el, amiben bemutatja, hogy az 1683-1711 közötti szűk három évtizedben hazánknak miben volt szerencséje, mert az utunkba sodort olyan uralkodókat, főtisztviselőket, udvarhölgyeket, papokat, tőkéseket és katonákat, akik akarva vagy akaratlanul kedvezően befolyásolták Magyarország útját. Akadnak magyar, brit, svéd, olasz, orosz, és mindenféle nemzetiségű történelmi személyek, akiknek ténykedése nyomán Magyarországnak jobb lett. Buda visszafoglalása, az ország továbbszabdalása, különféle katonai, pénzügyi és politikai döntések, amelyek hatására a "vas századában" Magyarország fennmaradt és erősödött, bár megszenvedte azt az időszakot. De nem jobban, mint más európai államok - Magyarországnak sok szempontól sokkal több szerencse jutott, mint másoknak. Az más kérdés, hogy aztán mit tudtunk vele kezdeni.
Köszönöm a lehetőséget az Animus Kiadónak! A kötet elérhető a borítóra kattintva, kedvezményes áron.
13 diktátor - vagy inkább forradalmár?
Kövess minket Facebookon!
