Az orákulum éjszakája

2020. január 12. 07:24 - Arthur Arthurus

Könyvajánló - Paul Auster: Az orákulum éjszakája

Rájött, hogy a szavak ölnek. A szavak megváltoztatják a valóságot, vagyis túlságosan veszélyes őket olyasvalakire bízni, aki mindennél jobban szereti őket.

Meg tud-e újulni egy író? Egyáltalán: meg kell neki? Miközben a könyvet olvastam, már sokadik Austerként, végig ez a kérdés motoszkált a fejemben. Annyira egyedi, annyira utánozhatatlan az egész austeri stílus, a világépítés, a karakterek, hogy aki már egyet is olvasott tőle, biztosan megismeri, ha az ő írásával találkozik ismét. Rendszerint kissé elveszett, író, vagy legalábbis írással próbálkozó értelmiségiek a főszereplők a könyveiben, akik New York utcáin botladoznak keresztül, és teszik fel azokat a nagy kérdésüket kissé elcseszett, kissé sivár, kissé unalmas, mégis egyben rendkívül mozgalmas, különleges és egyben fájóan hétköznapi életükben, amelyek mindenkit foglalkoztatnak. Csak nincs rá időnk. Csak nem tudjuk a válaszokat.

Ebben a történetben is egy írót kísérhetünk nyomon, aki egy napon betéved egy írószerboltba, és azonnal elvarázsolja őt egy bizonyos füzet, amibe írni kezd. Innentől a regény két szálon fut: megismerjük a különös regényét, és megismerjük az írónk magánéletét is, aztán a kettő totálisan összekeveredik, végtelenül összefonódik, és már fogalmunk sincs, hol járunk: a fikcióban a fikción belül?

Addig a kék füzetbe való írás csak örömet okozott, a beteljesülés szárnyaló, mániákus érzését. A szavak úgy ömlöttek belőlem, mintha tollbamondást írnék, egy olyan hang mondatait vetném papírra, amely álmok, rémálmok és bilincsbe nem vert gondolatok kristálytiszta nyelvén beszél.

Az egyik legjobb Auster-kötet volt ez számomra, vagy nem tudom, lehet, hogy csak jókor tévedt a kezembe a polcról, de tetszett. Pedig posztmodern. Azt meg általában nem szeretem. Mostanában inkább úgy mondom, hogy szeretem én a posztmodern irodalmat, csak írja le nekem Paul Auster. Az a biztos. Ismét hozta a formáját: beleszőtt életrajzi elemeket, a lét nagy kérdéseiről monologizált, a műfajok peremvidékein egyensúlyozott, nem is tudnám meghatározni, mi is a könyv műfaja, de nem is kell. A legjobbak azok a könyvek úgyis általában, amiket nem tudunk bekategorizálni egyértelműen.

De hadd ejtsek pár szót arról a füzetről: be kell vallanom, hogy egyszerűen imádom a jegyzetfüzeteket, és szeretem a különleges naplókról, egyebekről szóló történeteket is. Azt nem mondanám, hogy gyűjtöm őket, mert a gyűjtőszenvedélyem kordában tartom, és csak pár dologra korlátozom, de ha esetleg kapok egyet, azt megőrzöm, és rendkívül örülök neki. Gyerekkoromból is megvannak mindenféle határidőnaplók, sima naplók, füzetek, mindenféle ilyesmik, viszont: sosem írok beléjük. Nem, mert szép a kézírásom, nem akarom elcsúfítani, meg különben is, mit, minek írjak bele, nem vezetek határidőnaplót, sosem írtam le azt a szókapcsolatot, hogy "Kedves Naplóm!" - oké, de, most pl. leírtam. (Mondjuk ezt akkor sem írnám le, ha vezetnék vagy vezettem volna valaha is naplót, tök hülyeségnek tartom :))

– Hát a kék jó szín. Nagyon nyugodt, nagyon békés. Jólesik a léleknek. Én annyira szeretem, hogy erőszakot kell tennem magamon, hogy ne használjam minden könyvborítón, amit tervezek.
– A színek tényleg közvetítenek érzelmeket?
– Hát persze.
– És erkölcsi tulajdonságokat?
– Hogy érted?
– Sárga a gyávaság. Fehér a szűziesség. Fekete a gonoszság. Zöld a tapasztalatlanság.
– Zöld az irigység.
– Ja, az is. De mit jelképez a kék?
– Nem tudom. Talán a reményt.
– Meg a szomorúságot.
– És ne felejtsd el a hűséget.
– Igen, igazad van. Kék a lojalitás.
– De a vörös a szenvedély. Ebben mindenki egyetért.
– A vörös halál. A szocializmus vörös zászlaja.
– A megadás fehér zászlaja.
– Az anarchizmus fekete zászlaja. A zöld párt.
– De vörös a szerelem és a gyűlölet. Vörös a háború.

Visszatérve arra, amit a poszt elején vetettem fel: hogy meg kell-e újulnia egy írónak. Nos, talán nem. Akkor nem, ha működik, amit csinál. Van, akinek meg kell újulnia, mert ha a tizedik könyve is ugyanaz, mint az előző kilenc, az kevés. Van ilyen író számomra, szeretem, kedvenc, de a legújabb könyve egy picit csalódás volt mégis, mert semmi újat nem adott. Amit igen, azt tökéletesen hozta. Valahogy így lennék Austerrel is: annyira... nem is tudom, "austeri" - (milyen más legyen, ugye...) -, amit csinál, de nála működik. Talán az újra és újra felvetett gondolatok miatt, amelyek érdekesebbek, mint egy huszadik ugyanolyan családregény. Talán az újra és újra felbukkanó, nagyon egyforma, de mégis nagyon más szereplőktől. Nem tudom. De nála működik. És talán most működött a legjobban.

A világot a véletlen irányítja. A véletlen settenkedik körülöttünk minden egyes nap, és bármelyik pillanatban elveszthetjük az életünket, méghozzá minden ok nélkül.

Köszönöm a lehetőséget a 21. Század Kiadónak! A kötet elérhető a borítóra kattintva, kedvezményes áron.