A férfi, aki irodalomnak nézte az orvosi eseteket

2020. január 27. 07:08 - Arthur Arthurus

Könyvajánló - Oliver Sacks: A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét

A híres neurológus kötete nem hagy kétséget az olvasóban: Oliver Sacks szerette az életet, és szerette a munkáját.

Ez a könyv eredetileg 1985-ben jelent meg, és azóta is töretlen a sikere, nem véletlenül. Oliver Sacks, a neves író-neurológus az egyik első volt, aki olyan kötetet adott ki - laikusoknak, szórakoztatóan -, amely a munkájáról és a páciensei különös, furcsa betegségeiről, állapotáról szól.

Minden ember felépít magának és átél egy „narratívat”, így ez a narratíva lesz az identitása, vagyis ő.

Oliver Sacks 1933-ban született Londonban, egy belgyógyász apa, Samuel Sacks és Anglia legelső női sebésze, Muriel Elsie Landau negyedik gyermekeként. Hatéves korában őt és bátyját a biztonságuk érdekében elküldték Londonból, egy közép-angliai városkába került, itt végezte tanulmányait. Először sebészként végzett, majd elvégezte az ideggyógyászati szakot, és 1965-ben, miután megszerezte a brit orvosi minősítésének amerikai verzióját, elköltözött az Államokba. 1966-ban kezdett New Yorkban dolgozni, egy kisebb encephalitis lethargica-járvány túlélőivel. Ez a betegség egy atípusos agyvelőgyulladás, amelynek következtében a betegek katatón állapotba kerülnek, nem beszélnek és nem mozognak. Nevezik álomkórnak is épp ezért, de nem összekeverendő a cecelégy által terjesztett betegséggel, az afrikai álomkórral.

A matematikát mindig is a tudományok „királynőjeként” emlegették, és a matematikusok mindig is a számot vélték a nagy misztériumnak, a világot pedig a szám hatalmánál fogva létrejött, rejtélyes szerveződésnek. Ezt fejezi ki igen találóan Bertrand Russell önéletrajzának bevezetésében:
Ugyanilyen szenvedéllyel kerestem a tudást. Meg akartam ismerni az emberek szívét. Tudni akartam, miért ragyognak a csillagok. És megpróbáltam ésszel felérni a püthagoraszi tételt, miszerint a szám az úr a vég nélküli változás fölött.

Második kötetében, amelynek az Awakenings (1973), vagyis Ébredések (először 1991-ben jelent meg magyarul) címet adta, ezekkel a betegekkel foglalkozott leginkább. Sacks rajongott a zenéért, és ezt sokszor használta is a betegeinél, az irodalmi és orvosi munkássága segített megteremteni az alapját az IMNF-nek (Institute for Music and Neurologic Function), amely zeneterápiával és a zene hatásáról szóló kutatásokkal foglalkozik. A New York Times szerint Sacks az "orvostudomány egyfajta udvari költője" volt, rengeteg cikket publikált különféle szakfolyóiratokban és napilapokban is, több orvosi eseteket bemutató könyv szerzője, melyek közül az egyik legnagyobb sikert A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét (The Man Who Mistook His Wife for a Hat) érte el.

Sokan támadták a munkásságát, a betegeit nem látták szívesen más kórházakban, és elítélték Sacks diagnosztikai módszereit is. A savantokról szóló beszámolóját is támadták, többek között Daniel Tammet is, aki maga is savant. Van, aki szerint jobb író volt, mint amilyen orvos, egy fogyatékossági jogi aktivista azt mondta róla, hogy visszaélt a betegei bizalmával, vásári majomként bemutatva őket, és hogy összetévesztette a betegeit az irodalmi pályafutásával.

A zenei hangok a fül számára tulajdonképpen „arcok” – a dallamokról nem is beszélve – , és azonnal „személyként” (vagy "személyiségként") ismerjük fel, érzékeljük őket, ami a felismerés melegséggel, érzelemmel, személyes viszonyulással teljes módja.
Úgy látszik, ezzel a számok szerelmesei is így vannak. Ők is hasonlóképpen azonosítják a számokat – egyetlen, intuitív, személyes gesztussal: „Ismerlek!”. Találóan fogalmazta meg ez a matematikus Wim Klein: „A számok a barátaim, hogy úgy mondjam. Önnek 3844 például nem sokat jelent, ugye? Csupán egy hármast, egy nyolcast és két négyest. Én viszont, ha meglátom, azt mondom: Helló, 62 a négyzeten!”

Nem tudom, hogy ezek a vádak mennyire állnak meg, nem tudom, hogy mennyire szakszerű és mennyire a tudományos vizsgálódásnak megfelelő módszerekkel dolgozott, de az süt a könyvből, hogy jó ember volt, aki szerette és tisztelte a pácienseit, az ő szemükkel akart látni, hogy megértse, min mennek keresztül. És tény, hogy ezt jó érzékkel adta át a laikus olvasóknak, felkeltve az érdeklődésüket és empátiájukat mind a furcsa állapotokat létrehozó betegségek, mind az ilyen emberek felé. Ez a munkája pedig nagyon sokat ért. Segít abban, hogy ne valamiféle kerülendő, kórságban szenvedő, veszélyes és furcsa egyedekként tekintsünk azokra, akik valamiféle neurológiai betegségben szenvednek.

Ebben a kötetben huszonöt egyedi neurológiai esetet mutat be, elsősorban tényleg a betegek szemén át, belehelyezve magát a helyzetükbe. Van itt szó a címadó férfiről, aki vizuális agnóziában szenved, ami megnyilvánulhat tárgyfelismerési vagy arcfelismerési zavarban is, esetleg mindkettőben. A tárgyak (és arcok, meg minden más) felismerése egy elég bonyolult folyamat, már több agykutatásról szóló könyvben olvastam erről, hogy még mindig nem ismerjük teljesen, hogyan ismerjük fel, hogy amit látunk (vagy hallunk, érzünk, stb., az agnózia bármelyik érzékünket érintheti, a vizuális a leggyakoribb), az egy asztal pl., vagy hogy hogyan ismerjük fel a szeretteinket. A vizuális agnózia esetében e bonyolult folyamatban van valami hiba, aminek hatására nem ismerünk fel tárgyakat, arcokat. De ugyanilyen empatikus részletességgel írt a lányról, aki farkastorokkal és agyi rendellenességgel jött világra, és aki a legegyszerűbb dolgokat nem tudta. Hogy hogyan működik a kilincs, hogyan kell és hová felhúzni a cipőt, stb. Egy zárkózott és visszahúzódó lány, aki ugyanakkor rajong a természetért, az évszakok váltakozásáért, szereti a zenét és a színházat, és ha táncolhat vagy játszhat, akkor a látható mozgáskoordinációs problémái megszűnnek. Éveken át próbálkoztak terápiával, végül Rebecca mondta azt, hogy ez neki nem segít, neki másra van szüksége. Azóta is egy színházban játszik, és bárki, aki látja őt a színpadon, nem mondja meg, hogy a mindennapi életben egy esetlen, a legegyszerűbb apróságokat nem ismerő egyszerű lélekkel van dolga.

A mi tesztjeink és megközelítési módjaink, a „kiértékeléseink”, az egész szemléletünk – tűnődtem, míg elnéztem őt a padon ülve, amint már nem is egyszerűen a természet látványában, hanem annak szentséges voltában gyönyörködik – mind képtelenül elégtelenek. Csak a hiányosságokat mutatják meg, a tehetséget nem; csak a kirakós játék darabjait és a sémákat engedik látni ott, ahol a zenét, a mesét, a játékosságot kellene látnunk: egy emberi lényt, aki a maga természetes, spontán módján viselkedik.

Élvezettel olvastam ezt a kötetet, mindig érdekesnek tartom, ha bepillanthatok a pszichológiai és neurológiai kutatások és terápiák mélyére, és véleményem szerint az efféle kutatás és ismeretterjesztés rendkívül fontos, sokkal több támogatást kéne kapnia, mint amennyit kap. Addig is hálás vagyok az Oliver Sackshoz hasonló orvos-íróknak, akik ismertebbé, közérthetőbbé teszik ezeket a betegségeket, állapotokat és a kutatások állását.

Oliver Sacks szemén 2005-ben melanómát találtak, melyről 2015 februárjában kiderült, hogy áttétet okozott a máján. 2015. augusztus 30-án hunyt el, 82 évesen.

Köszönöm a lehetőséget a kötet hazai kiadójának, a Park Kiadónak! A könyv a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron, közvetlenül a kiadótól.