A blogíró élete nem fenékig tejfel.
Miért írom ezt?
Mert nem minden könyv érdekli egyformán a tollából élő embert. Vannak - lesznek - kedvenc műfajai az irodalmon belül is, és akadnak "nemszeretem" műfajok is, amelyeket ugyanolyan magas szakmai alázattal kell (illik) kézbe venni, mint a kedvenceket.

Első látásra Tolvaly Ferenc műve is kötelező szakmai alázat skatulyába került: meg kell lennie, és pont.
Egy lüktető nap közepén ültünk le egymással, a mű és én, és nagy sóhajjal belekóstoltam A Zsolnay-kód című regénybe. Amikor újra felnéztem, bő két órával későbbet mutatott az óra.

Egy amerikai, különleges kiképzést kapott egység, ami Normandiától egészen Hitler Sasfészkéig végigkísérte a második világháború útját. Hogyan válogatták össze őket? Milyen kiképzést kaptak? És milyen nehézségekkel kellett szembenézniük? Ez mind kiderül az elsőrangú történész és életrajzíró, Stephen E. Ambrose könyvéből, Az elit alakulatból, ami a 101. légideszant hadosztály 506. ezrede E századának útját meséli el.

Az előző részben megismerkedhettünk két nem is olyan gonosz Grimm karakterrel, most kacsintsunk ki a mozivászonra.  Közismert tény, hogy mielőtt egy mese vászonra kerül finomítanak a cselekményeken a forgatókönyvírók. Ez valahol érthető is, hiszen ki mutatná meg szívesen a gyerekeinek, ahogy a bájos Csipkerózsikát a herceg nem csókkal ébreszti, hanem álmában megerőszakolja és teherbe ejti? Nem éppen gyereknek való történet. Vagy, ahogy a kis hableány tajtékká válik az óceánon a boldog befejezés helyett? Itt azért meg kell jegyeznem, hogy az 1975-ben megjelent japán rajzfilmváltozat a kedvencem, mert ők nem féltek a szomorú befejezéstől és hűek maradtak az eredeti történethez. De maradjunk az amerikai mozivászonnál.

Mindenki, aki hasonló rosszcsontokkal él együtt, mint a most következő összeállításban látható szépségek, biztosan megtapasztalta már milyen, amikor a kutyája rámászik olvasás közben a könyvére a legizgalmasabb résznél, esetleg a macskája leborítja a polcról a kedvenc kötetét vagy a nyuszija épp egy óvatlan pillanatban megdézsmálja azt. Szerencsére ezek a cukiságok csak okosodni szeretnének, ezzel mindenki arcára mosolyt csalva. Az állatok világnapján ezzel a kis képsorozattal tisztelegjünk kedvenceink előtt.

A múlt héten ismerkedtünk a baseballal, ma egy nézők nélküli, mégis izgalmas és különleges sportot mutatok be a víz alatti hoki személyében. Amikor évekkel ezelőtt először hallottam erről a játékról, az volt az első gondolatom: „Mi van? Ezt mégis hogyan?” Már több, mint 60 éve létezik ez a sport, mégis kevesen ismerik. Amikor először találkoztam vele, kaotikus, rendszertelen vízi fogócskának tűnt, ami keveréke az úszásnak, a jégkorongnak és a snorkelezésnek (snorkel=légzőcső). Aztán jobban megnézve és belegondolva rájöttem, hogy nem kevés állóképességre és precizitásra van szükség az elvégzéséhez. Rettentő fárasztó lehet fél órán keresztül pár perc szünettel folyamatosan úszni a víz alatt és közben időnként fel-fel jönni levegőért. Kétlem, hogy én túlélném, és szerintem sokan vagyunk ezzel így.

A világvége történetek szintet léptek, már nem egy idegen faj, nem a zombik, nem a robotok fogják elpusztítani az emberiség nagy részét, és középkori állapotokba sodorni a világot, hanem az áram. Pontosabban annak a hiánya.

Az elmúlt hónapokban két világsikerű könyv is napvilágot látott, két olyan történet, hogy csak reménykedni merünk: a bennük foglaltak sosem fognak valóra válni. Tartok tőle, a kérdés nem az, hogy mi következhet be belőlük, hanem az, hogy mikor. Remélem, nem az életem során...

A neves amerikai történész professzor, volt ezredes és író, William R. Forstchen jóslatában, az Egy másodperccel később című regényben Amerikában járunk. A kontinens felett több száz méteres magasságban egy átalakított atombombát, más néven EMP bombát robbantanak, aminek hatására minden elektronikus eszköz és számítógép tönkremegy. Ez eddig kicsit elrugaszkodott dolognak tűnik, hiszen alig hallunk erről az egészről, ha valaki atombombát említ, csak a hatalmas robbanás és persze a sugárzás jut eszünkbe. Nos, pontosan ezért íródott e regény.

Természetesen nem, mert minden valamirevaló játékos tudja, hogy a Baldur's Gate-ből igazából csak két játék készült, nem számolva néhány kiegészítőt. De a Divinity: Original Sin első részére is már azt mondták a rajongók, hogy az a Baldur's Gate 3. A belga fejlesztők sem rejtették persze véka alá, hogy honnan merítették az ötleteiket.

Egy kép a Baldur's Gate-ből, és a mostani Divinity: Original Sinből

A láb

Két szenvedélyes hegymászó, egy 6344 m-es hegy addig megmászatlan nyugati fala, egy eltört láb, egy kötél, és egy sötét gleccserhasadék. Más nem is kell, hogy a szépen induló nap tragédiával végződjön: az ember hirtelen olyan döntéshelyzetben találja magát, amilyet csak viccelődésből szoktak feltenni egymásnak és maguknak az emberek. Elvághatja a kötelet, ami a sérült, gleccserhasadékba zuhant társát tartja? Ítélhet-e egy ember bárkit halálra, hogy magát mentse? A dilemma nem több és nem kevesebb annál, mint ha levágom róla a társamat, meghal. Ha nem vágom le róla a társamat, mind a ketten meghalunk. Te hogy döntenél?

A Siula Grande impozáns nyugati fala

Szunyogh Szabolcs