Mielőtt belekezdenék a könyv elemzésébe, és kritikájába, muszáj pár szót ejtenem a nagy elődről, A ragyogásról.

Az 1977-ben íródott mű meghozta Kingnek a világhírt, amit a Carrie alapozott meg. Rögtön az eladási listák élére került, a filmváltozat sem késett sokáig, ami Oscar-díjat hozott alkotóinak. Tehát jó alapanyaggal állunk szemben. Adott a tökéletes helyszín egy kis borzongásra. Hótól elzárt, rejtélyes szálloda, alkoholizmusból kigyógyult apa, érzékeny anya, és egy különös képességgel megáldott/megvert kisfiú. Na meg egy seregnyi rosszindulatú kísértet. King az elemi félelmeinket hívta elő, főképp a kisfiú szemén keresztül mutatva meg a Panoráma Hotel sötét múltját. De Jack Torrance megőrülése, megszállottá válása is remek esettanulmány. Kihalt folyosókon felbukkanó árnyak, fürdőkádban ázó kísértet, na és persze a túlmozgásos sövényállatok. Mind-mind ikonikus szereplői a regénynek, akik beleégtek a tudatunkba, vagy akár a retinánkba, ha láttuk a filmfeldolgozást. A regény azért magában hordozta King negatív stílusjegyeit is, el-elveszett a részletekben, néha túl röhejesek lettek a párbeszédek, de amint a fejünk lehanyatlott volna az unalomtól, azonnal bedobott valami elképesztő jelenetet, vagy beszólást. King szerintem nagyon bele tudja élni magát a műveibe, és amíg írja őket, ő is ott él bennük. Ami nem baj, mert így születnek a remek karakterek, és a totál elborult élethelyzeteik. Ugyanakkor ezért tűnnek sokszor túlírtnak, terjengősnek a könyvei, mert az író is elvész saját fantáziavilágában. De King fénykorában tudta, hogy meddig feszítheti a húrt, meddig játszhat olvasói türelmével, mikor kell leállni a feleslegesnek tűnő részletek hosszas taglalásával.

A ragyogás folytatására 33 évet kellett várni. Ami ilyen sokat várat magára, az csak jó lehet. Vagy mégsem?

Ahogy A ragyogásban, itt is egy kis Stephen Kinget kaptunk főhősnek. Elmagyarázom, hogy értem. King több művében volt író a főszereplő. (A ragyogás, Tortúra, Tóparti kisértetek) Nyilván hitelesebben tudja megmutatni egy író alkotói válságát, nyüglődését egy könyvön, mivel ő is az. Na meg persze azonosulni is jobban tud főhősével.
Jack Torrance író, sőt, leszokófélben lévő alkoholista. King 1977-ben még nem küszködött ezzel olyan komoly szinten, mint a 80-as években, de a jelei gondolom már mutatkoztak későbbi káros szenvedélyének. Az Álom doktor főhőse, Dan Torrance pedig szintén alkoholista. Ez ismerős terep Kingnek, van bőven hova visszanyúlnia. Így az alkoholtól lecsúszott, vergődő, fetrengő Dan figurája, elképesztően hiteles. Az okait is értjük. Akinek ilyen képességei vannak, és olyan vendégei éjszakánként, mint neki, annál érthető, miért nyúl a pohár után. Lévén az alkohol elnyomja a ragyogást, így a kísértetek eltűnnek, legalább egy mámoros éjszaka erejéig. És ahogy eltűnnek Dan Torrance fejéből a rémek, úgy tűnnek el a regényből is. Az elején még kísért a Panoráma, van két egész jó kis borzongató jelenet, a későbbiekben azonban szépen kikopnak a történetből, és átadják a helyüket az anonim alkoholistáknak, öregotthoni életképeknek, kisvárosi életnek, és egyéb kevésbé misztikus eseményszálnak.

Felbukkan azonban Abra, a ragyogás ifjú hercegnője, aki természetesen sokkal nagyobb erő birtokosa, mint Dan. Ugyanis mindig növelni kell a tétet. Sajnos azonban a fokozott erőhöz nem jött kellően erős ellenfél. Az Igaz kötés „szuflavámpírjai” szerintem nem kellően kidolgozott, karakteres és főképp egyáltalán nem félelmetes gonoszok. Emberek, akik képesek elszívni a ragyogást. Eredetükről szinte semmit nem tudunk meg, motivációik kimerülnek a túlélésért való vadászatban, és pár ígéretes ember átfordításában magukhoz hasonlatossá. Ám párbeszédeikből, civakodásaikból, félelmeikből arra lehet következtetni, hogy nem pszichopata gyilkosok, hanem olyan ragadozók, akiknek nincs választásuk.

A kalapos Rose és a Varjú viszonylag jól sikerültek, rendelkeznek bizonyos karakterjegyekkel. A többiek azonban csak biodíszletnek számítanak.

King koncepciója az lehetett, hogy a folytatásban a rettegést és a hitchcocki hangulatot váltsa fel a lélektani dráma, és ehhez próbált megfelelő ellenségeket kreálni. Ám nem tudta eldönteni, hogy ravasz, kegyetlen gyilkosok, túlélésért küzdő nomádok, vagy modern „hippivámpírok” legyenek. Valahogy mindet akarta, így azonban egyik sem lett belőlük. Ez a rész tehát nekem eléggé középszerűre sikeredett.

Ami viszont jól sikerült, az a két „ragyogó” elme találkozása. Dan, aki képességét egy öregotthonban használja, hogy a halál előtt álló öregek könnyebben átléphessenek a túlvilágra, és a tinilány, aki egyszerre fedezi fel saját nőiségét és ragyogását. Kettejük között működik a kémia, sőt meglepően jól működik. Amikor egymás fejéből ki-be lépegetnek, és irányítják a másikat, az kifejezetten zseniális. A tamponos jelenetet külön kiemelném. Abra kapcsolata a szüleivel, akik tudják, hogy valami nem stimmel lányukkal, de inkább nem akarják bolygatni, vagy a kislány megható kapcsolata a nagymamájával, mind-mind jól felépített családi drámák. A kisváros élete, a szűk kis csoportok viszonya egymáshoz, a világhoz, mind King kedvenc témái, ezeket zsigerből hozza is.

Azonban a regény közepe egészen a lezárásig számomra túl vontatott volt. Sokszor éreztem úgy, hogy ez a rész csak azért van benne, hogy növekedjen az oldalszám. Sokszor el-elbóbiskoltam olvasás közben, és átlapoztam pár oldalt, hogy pörgessem a cselekményt. És akkor két bealvás között jött a már említett tamponos beszólás, és máris felébredtem. Az anonim alkoholisták is csak azért voltak benne meglátásom szerint, mert King ezt ismeri belülről, és hitelesen tudott írni róla. A történethez annyit nem tett hozzá, amit meg igen, azt lehetett volna másképp is. A lezárás viszont pörgős lett, visszatért pár régi árny, helyszín, volt dráma és feszültéség. Tehát ez a rész már közelített King régi önmagához. Persze ő is érezte ezt, le is írta, hogy ezt a regényt már más írta, mint A ragyogást elkövető „jó szándékú alkoholista”. A könyv hosszú, nem annyira mozgalmas, mint King régebbi művei, de azért ha elkapja az embert a hangulat, akkor le lehet darálni gyorsan. Engem nem kapott el, így jó pár hetembe telt mire befejeztem. Ettől függetlenül nem rossz a szájízem, mert érdekes lett, jópár egyedi ötlettel és figurával. Én más folytatást képzeltem el A ragyogásnak, de megértem, hogy miért váltott stílust.

A könyv tanulsága, amit szerintem King is közölni akart, hogy mindannyiunkban ott a ragyogás. Ne féljünk tőle, ragadjuk meg, ettől vagyunk különlegesek! Persze nekünk nem szellemeket kell látnunk, hanem a jót a másikban, önmagunkban. A világ nem a barátunk, ellenséges közeg, amit csak akkor tudunk legyőzni, ha tudjuk kik vagyunk, tudjuk mire vagyunk képesek, és merjük is használni képességeinket. És az sem árt, ha van velünk egy lelki társ. Mert úgy a mi ragyogásunk is erősebb.

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon is!