...amivel az egyik szerkesztőnk lelkesen egyetértett, a másik szörnyülködött...
...ez van.

Mielőtt belevágnánk a legújabb Harry Potter könyv elemzésébe, essen pár szó az előző hét kötetről. Az első könyveket nagyon szerettem, faltam őket, letehetetlenek voltak, legalábbis az elején. Nálam a csúcspont Az azkabani fogoly és a Tűz serlege köteteknél volt, utána kicsit elindult lefelé a történet. A regénysorozat befejezése...na azzal pedig végképp nem voltam elégedett, így kicsit félve indultam neki ennek a közel 10 év után megjelent folytatásnak.

Őszintén szólva kétkedve fogadtam, főleg a színdarab műfaja okán. Nem gondoltam, hogy ebben a formában olvasva visszakapható lenne az eddigi regények hangulata. Íme egy kis betekintő a kulisszák mögé:

És hogy tévedtem-e?

Hmm...néhány perce tettem le a könyvet és azt kell mondanom, hogy bajban vagyok. Ahogy az angol mondaná little bit weird, azaz kicsit fura. Hogy ez pozitív vagy negatív értelemben, arra még nem jöttem rá.

A történet ott folytatódik, ahol a hetedik könyv véget ért: Ginny és Harry három gyermekével (James, Albus, Lily) várja a vonatot a King’s Cross pályaudvaron 19 évvel azután, hogy Roxfortban legyőzték Voldemortot. A jól ismert régi szereplők gyerekei felszállnak a vonatra, fel-fel bukkanak a már ismert karakterek, mint mágiaügyi miniszter, professzor, stb. és utána nem történik semmi 50 oldalon keresztül. Nem viccelek, évek telnek el a sztoriban és semmi! Félredobtam az ágyon a könyvet azzal a felkiáltással, hogy felgyújtom. És utólag visszagondolva, ha egy tábortűz mellett ültem volna valószínűleg tényleg bele is hajítottam volna a tűzbe. Azt nem igazán tudom eldönteni, hogy csak maga a könyv unalmassága dühített vagy közrejátszott, hogy több volt a színpadi instrukció, a direkció, mint maga a cselekmény, és a párbeszédek. Sőt, ahol volt párbeszéd, ott is legtöbbször csak az volt a fejemben, hogy igen, ez jól mutathat/hangozhat a színpadon.

Pár perc szünet és morgás után folytattam. Végre! Újabb néhány semmitmondó oldal, de aztán megérkezett a történet. A középpontban Draco fia, Scorpius Malfoy és a Harry utód, Albus Potter áll, a régi szereplők csak a háttérből asszisztálnak az időutazós történethez.

Közben végignézhetjük a családi drámát, a Harry és Albus között zajló apa-fia civódást. Érthető, hogy vannak köztük gondok, ugyanolyan mindkettő. Anno Harry mindig zűrbe került és a barátai kihúzták a bajból, most ez történik a tini Albussal is.

A sztori jó, érdekes, izgalmas, ugyanolyan pörgős, mint a korábbi könyvek, bár számomra nem tudta visszaadni ugyanazt a varázsvilági hangulatot, mint a regények. A szereplők elnagyoltak, a korábbi könyvekhez képest itt játszi könnyedséggel törnek be és lopnak el egy tárgyat a Mágiaügyi Minisztériumból. Sajnos, egy darabban nincs tér és idő, hogy ezek a részek jól le legyenek írva, ki legyenek dolgozva (lehet, a színházi szakembereknek ez aranybánya, de a mezei olvasóknak..?). A HP rajongók akkor jártak volna jól, ha az írónő azt mondta volna John Tiffany-nak és Jack Thorne-nak, hogy figyu srácok, itt az ötletem, írjátok meg a szövegkönyvet a színdarabhoz, én pedig köré írok egy regényt, amit kiadunk. Na az nagyon jó könyv lehetett volna. Így ez csak az egyszer el lehet olvasni/elmegy kategóriába került nálam.

Ha többet akarsz megtudni a könyvről, kattints a képre!