Egy ember sorsa annyi mindenen múlhat. Hová születik, mit kap (vagy nem kap) a szüleitől, milyen barátai lesznek, hogy állnak hozzá a tanárai, na és persze a saját személyes tulajdonságai. Ha belegondolunk, túl sok tőlünk független tényező befolyásolja az életünket, és bizony néha túl kevés a ráhatásunk a velünk történő dolgokra. Ezek a gondolatok végigkísérték a gyerekkoromat, miközben hallgattam apám háborús ”élményeit.” A sors, a véletlen nem mindennapi összejátszásai sodorták bele abba, amihez semmi köze nem volt, amit nem akart, nem kért. Ez pedig nem volt más, mint az, hogy besorozták a német véderőbe, a Wehrmachtba.

Sokat gondolkodtam, mit csináljak apám ezen történetével. Az ő életét tönkretette, több értelemben is. De az egész alaphelyzet, a kiváltó okok, és az a másfél év, amit ott töltött, annyira abszurd, annyira rendhagyó, hogy úgy éreztem, vétek lenne nem leírni és megosztani az ilyen sorsokra fogékony emberekkel. Elkezdtem regény formában megírni a történetet, el is jutottam a feléig, de írói tapasztalat híján ez a dolog még várat magára, amíg méltó módon képes leszek megörökíteni apám kalandjait. Ennek a blognak keretei azonban részletekben tökéletes alapot ad egy kis sorozatnak, amelyben leírom ennek a másfél évnek főbb eseményeit, apám rám hagyományozott tapasztalatait a német hadseregről, a kiképzésről, a frontról, a lövészárkokról. Ha másért nem, akkor csak azért, hogy maradjon róla írásos nyom, ami talán így nem vész a feledés homályába. A történetek főképp apám emlékirataiból merítkeznek, de sok történetet csak úgy elmesélt esténként, amelyek egyszerűen beleégtek a memóriámba.

Hogyan is került apám a Wehrmachtba?

Apám édesanyja a nagy háború végén feleségül ment egy Hubert Winter nevű osztrák orvoshoz. A kapcsolatuk valamiért tönkrement, és nagyanyám egyszerűen faképnél hagyta, visszament Erdélybe. Ott találkozott a nagyapámmal, megszületett apám 1924-ben, akit azonban - mivel nagyanyám elfejtett elválni - Stefan Winterként anyakönyveztek. Így az Anschluss után gyakorlatilag a Német Birodalom állampolgára lett, noha nem volt se német, se osztrák. Nagyapám a nevére vette, de az anyakönyvi kivonaton nem ez a név szerepelt. 1943. májusában megérkezett az úgynevezett Heimatschein, azaz a német állampolgárságot igazoló rendelet, amely kimondta, hogy apám teljes jogú német állampolgár, és mint ilyen, azonnali hatállyal bevonulni köteles. A nővére arra biztatta, hogy szökjön el, bujkáljon Erdélyben, de apám ezt nem akarta, félt, hogy emiatt atrocitás érheti a családját. Ebben a helyzetben egyszerűen nem létezett jó megoldás, csak rossz, rosszabb és még rosszabb, amelyek közül választhatott. A behívó szerint jelentkeznie kellett a müncheni Adolf Hitler kaszárnyában, ahol kezdetét kellett, hogy vegye a kiképzése. A Keleti pályaudvarról indult útnak, jól megpakolva hazai koszttal, meg némi pálinkával. Úgy hagyta ott a családját, hogy szinte teljesen biztos volt benne, hogy nem fogja látni őket soha többé. A vonat elvitte Bécsbe, ott átszállt a München felé tartó járatra, és szűk két nap alatt már a kaszárnyában volt, ahol elkezdődött a kiképzés.

Az eredeti okirat

A kiképzés

München
1943. július 16. – 1943. augusztus 7.

Apámat mindenki Stefan Winterként szólította, mivel ez a név volt beírva minden hivatalos iratra. Ő azonban lépten-nyomon, ahol csak alkalma adódott rá, közölte, hogy magyar, és csupán félreértés miatt sorozták be, neki ehhez az egész katonásdihoz semmi köze. Egyértelmű, hogy ez persze nem hatott meg senkit, ugyanúgy elkezdték a kiképzését, mint bárki másét. Annak folyamodványaként, hogy viszonylag kis termetű volt (lévén 165 centiméter magas), pluszban állandóan kihangsúlyozta, hogy ő bizony magyar, hamar ráragadt a Kleine Ungarn (kis magyar) név. Eladni azért nem lehetett, valamennyire beszélt németül, így nem volt teljesen elveszve. A müncheni hetek alatt kevés nem németajkú katonával találkozott, ott csak németeket képeztek ki, és ő is annak számított. Egyetlen szlovén fiú volt, aki jóbarátja is lett, beszélt magyarul is, de később, már a fronton minden addig leigázott ország fiával találkozott, egész horvát meg szlovén századokkal, akiket erővel vezényeltek oda.

Adolf Hitler kaszárnya területe régen, és ma

Az Adolf Hitler kaszárnyát az egyik legnagyobb laktanyaként tartották számon Münchenben, sőt a környező térségben is. Patkó alakú építmény volt, középen egy nagy, tágas udvarral, ahol a kiképzés egy része zajlott. Téglaépítésű falairól néhol levált a vakolat, és sok helyen lehetett látni a friss javítás nyomait. Nemigen törődtek a külcsínnel, arra, amire építették, tökéletesen alkalmas volt: kiképezni és harcba küldeni a fiatalokat, pótolni az iszonyatos veszteségeket a frontokon.

Egy katona az MG34-el

A kiképzés több fázisban zajlott. Minden reggel gimnasztikával kezdtek, futás, majd menetelés felszerelésben. Gázkamrás kiképzést is kaptak, ami azt jelentette, hogy a teljes felszerelést, kiegészítették egy gázálarccal, és egy zárt helyiségben kellett menetelni, amit elárasztottak valamilyen gázzal. Nem maradhatott ki az éles lövészet sem, amennyire lehetett, megtanították nekik a puskák és a gépfegyverek használatát. Gyakorolták a szuronyharcot, a kúszást, mászást teljes menetfelszerelésben. Az MG34-es és 42-es géppuskát is kipróbálhatták, amiből minden szakaszban csupán egy volt rendszeresítve, azt kellett cipelni hóban, fagyban. Dobáltak gránátot, gyakorolták a rohamot, de nem volt sok idő az alapkiképzésre, így közel három hét alatt lerendezték őket a témában. Apám egyszer volt fogdában, mert éles lőszert hagyott a puskájában. A fejükbe verték, hogy a fegyverük elvesztése azonnali hadbíróságot von maga után, tehát úgy kellett őrizniük, mint a szemük fényét.

Mindenkinek Heil Hitler! kiáltással kellett köszöntenie egymást, aki nem tette ezt hozzá, arra rászóltak.

Arról nem sok maradt fenn, hogy mit ettek, apám elmondása szerint rossz minőségű ételeket kaptak, pocsék hitlerszalonnát, és mindenféle pancsolt dolgot. Az biztos, hogy nem nagyon figyeltek oda az egyszerű katona normális étkeztetésére a háború alatt.

A kiképzést egyszer egy amerikai bombázás szakította meg, apám szerencséjére nem azt a környéket bombázták, ahol a kaszárnya volt. A romokat azonban nagyon gyorsan eltakarították, és az élet egykettőre visszaállt a rendes kerékvágásba. Apám a kimenőit általában a fogászaton töltötte, a rossz fogait kezeltette. Miután eltelt az alapkiképzésre szánt idő, az egész laktanyát egységesen átvezényelték Franciaországba, és ott folytatódott a kiképzés második fázisa.

Folyt.köv