1943. augusztus 7. - 1944. január 30.

Franciaország

Stuttgart, 1943.

A müncheni kiképzést követően az egész laktanyát vonatra ültették, és elindultak Franciaország felé. Lebombázott városok mellett haladtak el, Ulm, Stuttgart, Karlsruhe, mind-mind füstölgő romokká változtak. Nem sokat időztek ezekben a városokban, csak némi ellátmányt vettek magukhoz. A katonák eléggé elcsüggedtek a rommá lőtt városaik láttán, nem volt túl jó a hangulat. A tisztek folyamatosan tartották a lelket bennük, elmondták többször is, hogy hamarosan jön az ellencsapás, és kiverik innen az amerikaiakat. Éjfél után érték el a Rajnát és léptek be Franciaország területére, ami akkor már megszállt ország volt, de azért még folytak elszórtan harcok több felé. A francia ellenállók sok borsot törtek a németek orra alá, de komoly károkat nem tudtak okozni. Apám tudta, hogy a franciaországi kiképzés lesz az utolsó, és a pletyka szerint onnan Ukrajna vár rájuk és a lövészárok.

Egy Belforti fénykép, rajta olvasható a dátum

Hajnalban érkeztek be a ténylegesen megszállt területekre. Megállás nélkül robogtak át a francia városokon. Colmar, Mulhouse, Belfort mind szép kis városkák voltak, de sokat nem láttak belőlük. Hamarosan megérkeztek Hericourtba, az első francia állomáshelyre. A közel három napos vonatozás lassan véget ért.

 1943. augusztus 10 - 30.

Héricourt

Héricourt kis városka volt Haute-Saône tartományban (pirossal jelölve a térképen), a Lisaine folyó mellett. A város külső részén álló alacsonytetős házakat egyre nagyobb, több szintes házak követték. A laktanya a város centrumában helyezkedett el, ott lengedezett rajta a birodalmi zászló. A század épp egy nagyobb német ünnep kellős közepébe csöppent bele érkezéskor. Felcicomázott házak, lobogók, és az utcákon felállított sátrak fogadták őket. Gyorsan lepakoltak a laktanyában, a tisztek beosztották őket a körletekbe, és aznapra már nem tartogattak nekik semmit. Másnap az egyik tiszt bejelentette, hogy a század benevezett a területi labdarúgó tornára, és akik tudnak focizni, azok jelentkezzenek. És itt történt az első szerencsés mozzanat apám életében, ugyanis ő egész jól tudott.

A kaszárnyában még sok másik század is benevezett, mert nem volt titok, hogy az ezredválogatottba is toboroznak embereket. Apám a kedvenc helyre került, a centarhalf azaz a középfedezet posztjára. A kiképzés természetesen folytatódott, de azok, akik részt vettek a tornán, könnyített feladatokat kaptak. Persze az edzések, és a kiképzés összehangolása, a gyakorlatok azért sokat kivettek belőlük.

Egy német focicsapat a második világháború idejéből

Apám első dolga volt hazatáviratozni az új elérhetőségét, de a posta nagyon lassú volt, azonban mindig megkapta a neki címzett leveleket. A koszt árnyalatnyival jobb volt, mint Münchenben, sok mindenhez adtak sajtot, és néha bort is. Maga az ezred nyugodt volt, itt nem voltak komoly hadi események. A német hadigépezet egykettőre leverte a francia ellenállást, erős hátországot jelentve a német előrenyomulásnak. A katonákon még nem látszott az idegesség, némelyik helyőrség külön pihenőövezetnek számított.

A torna a vége felé járt, a legjobbak közé beverekedték magukat apámék is, majd a döntőbe kerülve megnyerték a tornát. Ez a torna meghatározta a jövőjét a seregben, mivel ő is bekerült az ezredválogatottba. Végre megkapta a kimenőt Mulhausenbe, ahol lúdtalpbetétet csináltatott magának. Magában sokat mosolygott azon, hogy valószínűleg ő az első és egyetlen lúdtalpas magyar a német ezredválogatottban.

A héricourt-i kiképzés lassan véget ért, egy meccs volt még Belfortban, amit könnyedén megnyertek. Ez után a jutalmuk mozi volt, mely körül „ledér hölgyek” vadásztak a zsoldjukat elkölteni vágyó katonákra. Apám állítása szerint ő nem élt ezzel a lehetőséggel, mert félt a szifilisztől.

Pár nap múlva az ezred elhagyta Héricourtot. A kiképzés itt lezárult, áthelyezték őket Dél- Franciaországba, pontosabban Chambéry-be.

1943. augusztus 31. - 1944. január 10.

Chambéry

Fontaine des éléphants

A vonat kérlelhetetlenül haladt Dél-Franciaország felé. Áthaladtak Montbéliardon, Besançonon, át a Doubs folyón. Amint megérkeztek Chambéry-be, az ezred végigmasírozott a városon, egészen a szálláshelyig. A katonák nézelődtek jobbra-balra, és volt is miért nézelődni, mert a városka csodálatosan szép. A tipikus régi, hangulatos szűk utcák, árkádok, az ablakokból gyönyörű virágok nyújtózkodtak az utca felé. A főtérre kiérve rögtön megpillantották a hatalmas elefántos szökőkutat. Négy elefánt nézett a négy égtáj felé, ormányukból pedig friss kútvíz csordogált.

A város felett ott magasodott az 1523 méter magas Dent du Nivolet csúcs, rajta egy kereszttel. Az ezred végül megérkezett a céljához, egy leánykollégiumhoz. Ez volt az első szálláshelyük Chambéry-ben. A kiképzés rohamtempóban zajlott, nem kímélték őket a kiképzőtisztek. A több órás menetelés teljes menetfelszerelésben mindennapos volt, és egyre több lőgyakorlaton kellett részt venniük. Az ezredbajnokság is ment tovább, legelső mérkőzésük egy szász raj legjobbjaival zajlott. Egyre több éjszakai menetelésük volt, egyszer egy tiszt rábízta apámra a kerékpárját, hogy menjen vissza vele a líceumba, de mivel apám nem tudott kerékpározni, ezért tolnia kellett egész végig.

Az első éles bevetés

Híre ment, hogy az olaszok megadták magukat a szövetségeseknek, ezért ellenségeivé váltak a németeknek. Mivel az ő századuk volt a legközelebb, így ők kapták a feladatot, hogy foglalják el a közeli erődöt az olaszoktól.

Sajnos az nem maradt fenn, hogy mi volt az erőd neve, vagy pontosan merre volt, valószínűleg valahol Chambéry (Grenoble-tól északra helyezkedik el) közelében. A fenti térkép némi támpontot nyújthat.

Mivel úgy gondolták, hogy az olaszok már elmenekültek, túl sok ellenállásra nem számítottak. Halkan közelítették meg az erődöt, amihez még pirkadat előtt érkeztek. Puskáikat szorosan markolva közeledtek az épület felé, mely sötét tömegként tornyosult föléjük. A tisztek haladtak elől, mögöttük a katonák. Apám viszolygott a fegyverektől, és ő elhatározta, hogy ha lehet, senkire nem akarja ráfogni vagy elsütni. De tudta, hogy ha élni akar, és olyan helyzetbe kerül, nem lesz sok választása. Ekkor egy lövés dörrent, később sem derült ki, hogy ki lőtt, az olaszok vagy ők. A lövésre a tisztek rohamot indítottak, és futva indultak el az erőd felé. A falakról pár lövést adtak le rájuk, a felvillanó fények felé azonnal tüzet nyitottak alulról. Gépfegyver is felropogott, de az már az ő oldalukról. Egykettőre elfoglalták az erődöt, az a pár olasz, aki ott maradt, megadta magát. Azonnal megkezdődött a rekvirálás, apám egy pakli kártyát vett csak magához, amit aztán később idehaza a fogaskerekűn felejtett. Később a többi olasz is visszakerült az erődbe, mint hadifogoly, és az őrzésük rájuk hárult. Azonban az olaszok nem maradtak sokáig ott, valahová elszállították őket, a helyükre francia hadifoglyok kerültek. Csupa lesoványodott, beesett képű fiatal suhanc, borostás arccal, szakadt ruhában. Mivel apám nem dohányzott, ezért a napi cigarettaadagját szétosztogatta közöttük. Az egyik fogoly ezen felbátorodva megkérte apámat, hogy keresse meg a családját Chambéry-ben, és mondja el nekik, hogy jól van, és él. Megadta a pontos címet, és kit kell keresnie. Kis hezitálás után apám végül is megtette, de nagy rizikót vállalt ezzel. Szerencsére nem származott az ügyből semmiféle atrocitás.

Egyik nap leutaztak Aix-les-Bains-ba, Savoie megyébe, ami egy híres fürdőhely, a Bourget tó keleti partján. Este a helyi színházban a Toscát nézte meg a század, olasz énekesek előadásban.

Időközben az ezredtorna lassan véget ért, ahogy a kiképzés is. Egyszer Lyonba is elmentek, de a mérkőzést megszakították a partizánok miatt, ugyanis robbantgattak a környéken. Így a labda helyett őket kellett hajkurászniuk, nem sok sikerrel.

Az utolsó mérkőzés amire emlékezett Chamberyben volt, nagy hóesésben.

A kiképzések karácsonyra befejeződtek. Apám elmondása alapján rövidek voltak, de kemények, azonban olykor- főleg meccsek előtt – tűrhetőtek. Az ünnepek előtt mindenkit hazaengedtek, csak őt nem. Borzasztó érzés volt, és ez a kettős mérce rányomta a bélyegét a további viselkedésére. Beosztották kézbesítőnek, Grenoble-ből kellett elhoznia a századnak küldött leveleket és csomagokat. Ám ahol lehetett, zúgolódott, és pár napot a szimulált betegséggel a gyengélkedőn töltött.

A szabadságosok visszatérése után megkezdődik a felkészülés a frontszolgálatra. Teljesen új felszerelést kaptak, majd egy közeli gyűjtőállomására vitték őket. Onnan gyalog, teljes menetfelszerelésben meneteltek az új állomáshelyre. Apám itt is folytatja a zúgolódást, persze eredménytelenül. Állandóan orvosnál van mindenféle mondvacsinált okokból. Megelégelik a dolgait, beosztják a konyhára, ami főképp krumplipucolást jelentett. Itt töltötte be a huszadik életévét. Ide már nem érkezett semmi otthonról, a posta nem jött el idáig. Eldőlt az század sorsa. Irány Ukrajna!

Ha érdekel a történet első része, kattints ide!