A Wehrmacht és az ukrán front

2016. november 20. 07:27 - Tibitron79

Egy székely fiú a Wehrmacht szolgálatában - 3. rész

1944. január 30. - február 20.

Három hét marhavagonban

Az egész ezredet marhavagonokban szállították el egészen Ukrajnáig. A vagonokat csak „kabinoknak” hívták a katonák, és nem voltak túl kényelmesek. A leghasznosabb berendezés egy kályha volt, ami elsősorban melegedésre szolgált, de kenyér pirítására is kiválónak bizonyult. A szükségletekre egy vödörféle szolgált, meg persze a természet. Az étkezés elég egyhangú volt, csoda, hogy nem kaptak skorbutot. A napi adag: műméz, margarin, marmelád, és egy katonakenyérnek nevezett hosszúkás cipó, meg valami fekete lötty, ami kávé akart lenni. Fekvésre, alvásra szalmazsák, és valami kispárnaféle kitömött rongy szolgált.

Illusztráció: marhavagonok a Málenkij-robot idejéből

Az útirány kanyargós, sejtelmes utakon vezetett keresztül, de elég sokat vesztegeltek a sorozatos légiriadók miatt. Sokszor megállt az egész transzport, és bevezényelték őket a sínek melletti erdőkbe, hogy ott vészeljék át a bombázásokat. Hamarosan elhagyták Elzászt, a nagyobb városokat, majd átértek a szászországi területekre. Aztán a cseh tartományvidék, ahonnan apám Pardubicére emlékszik egyedül határozottan. Áthaladtak a morva területeken, és átértek Lengyelországba, ahol már komoly télbe csöppentek. Innentől kezdve egyre sanyarúbb lett az élet, a havazás és a jeges hideg nagyon megnehezítette az utazást. Apám eközben a naplójába jegyzetelt, de egyre kevésbé volt már ereje és kedve hozzá. Beérkeztek Lawoczne városkába, ott egy magyar katonai szerelvénnyel találkoztak, és mivel elég sokat állomásoztak ott, volt ideje beszélgetni velük. A csajkáját teletöltötték gulyáslevessel, amit aztán megkóstoltatott a német bajtársaival is, „das ist das richtige Gulasch!” felkiáltással.

Hamarosan folytatták a keserves utazást, Ruténföld következett: Munkács, Beregszász, Nagyszőlős, majd a Tiszán átkelve, beérkeztek Erdélybe, ami akkor magyar terület volt. Apám sokat hangoztatott magyarsága most végre előtérbe került, ugyanis a vezérkar kiadta az utasítást, hogy a megfogyatkozott élelmet magyar területről kell pótolni. Neki kellett másodmagával a beszerezést lebonyolítania, de nem volt szerencsés, ugyanis pont egy román ajkú település mellett álltak meg, valahol Dés után. Valahogy kevert magyar-német nyelven sikerült megértetni magukat, és tojást, tejet, túrót, és zöldségféléket tudtak beszerezni.

Ezután következett Bukovina, Besszarábia, majd a Dnyesztert átlépve megérkeztek Ukrajnába.

 

1944. február 26. - március 12.

Az ukrajnai kiképzés

Odesszában sokat időztek, majd továbbindultak Galaganovkába, ahol alaposan felkészültek a nagy ukrán sztyeppékre, majd az egész század nekivágott a havas útnak. A fagyos hidegben lassan haladtak, apám folyamatosan tiltakozott, hogy neki itt nincs keresnivalója, ő magyar. A parancsnok végül megelégelte, és átirányította egy közeli horvát századba. Nekik még két hét szoktató kiképzésük volt hátra, mivel apám már túl volt a kiképzésen, rajvezetőnek nevezték ki. Parasztházaknál szálltak meg, padlásokon aludtak. Apám folyamatosan hangoztatja magyarságát, de sokra nem jutott vele. A horvátok szavajárása: „Kerülni minden bajt, ami kerülhető.”

 

 

1944. március 13. – március 26.

A nagy visszavonulás 

Következett 30 km gyaloglás az ukrán mezőség síkságán, teljes menetfelszerelésben. Ismét Galaganovkába érkeztek, ahol egy szerencsés fordulat történt apámmal. A különböző helyről érkező századok felsorakoztak, (apám a horvátban), majd a parancsnok közölte, hogy szovjet offenzíva várható, az egész ezred visszavonulni kényszerült. A horvát századhoz fordult, és megkérdezte, ki tud németül. Apám gyorsan kapcsolt, jelentkezett, így a Stabhoz került mint futár (Melder). Később kiderült, hogy jól döntött, mert a horvátok fogságba estek. Végül az egész sereg elindult, és a keserves meneteléssel kezdetét vette a visszavonulás.

A kép a belorusz fronton készült, visszavonulás közben. Hasonló helyzetben lehettek ők is.

Mindenfelé lángoló épületek, a hátuk mögött hidak repültek a magasba, de ők csak mentek, nem állhattak meg. Éjszakára beásták magukat védőállásba, egész éjjel lövöldözés, aludni egyáltalán nem tudtak. Hóban, sárban folytatták a menetelést, mindenfelé kilőtt szekerek, lovak és katonák tetemei hevertek szerteszét. Borzalmas látvány volt, apám sose tudta kiverni a fejéből az ott látottakat. Alig bírták már az iramot, a mellettük haladó szekerekbe kapaszkodtak. Közben jöttek a friss hírek: a románok kiléptek a háborúból. Végül egy faluhoz értek, ahol megjelent a kozák lovasság is. Ez egyik kozák a lóról elkapott egy tyúkot, kitekerte a nyakát, majd odadobta a háziasszonynak, hogy estére süsse meg. A németek tábori konyhája nem érkezett meg, így a parancsnok kiadta az utasítást: élelmet kell szerezni a faluban. Elkezdődött a rekvirálás, mindenki úgy szerzett élelmet, ahogy tudott, apám egy családtól kért, „Dai cleba!” (adj kenyeret) kéréssel, ugyanis nagyjából ennyit tudott oroszul.

Egy lövészárok a keleti fronton

Hamarosan olyan közelségbe értek a szovjetek, hogy ágyútűz alá tudták venni a németeket. Apám a főparancsnokkal együtt egy domb hajlatába rejtőzve figyelte a robbanásokat. Egy hatalmas detonációt követően az egyik szekerük a levegőbe repült, lovastul, mindenestül. A főparancsnok apám felé fordult és csak ennyit mondott: "No, kleine Ungarn, das ist der Krieg.” (Na, "Kismagyar", ez a háború.")

Egy végső, nagy erőfeszítéssel, hatalmas pergőtűzben átkeltek az Ingul folyón, és beérkeztek Mikolajiv kikötővárosba. Folyamatos ágyútűz alatt ismét bevagonírozták őket, majd irány Besszarábia, ahol a hatalmas hó miatt elakadt a szerelvény. Innen már gyalog kellett kijutniuk a frontszakaszra, ahová apám már betegen érezett. Pár nap pihenő után az élelemszállító motoros kivitte a frontra, ahol elkezdődött apám legveszélyesebb háborús időszaka, a lövészárkokban való küzdelem.

 

1944. április 14. – április 19.

A lövészárok gyönyörűségei

A harcban elfoglalt lövészárkokba kerültek kettesével. Ő egy lengyel bajtárssal került egy árokba, és közösen küszködték végig azt, ami előttük állt. A domboldalon, ék alakban helyezkedtek el a lövészárkok, és apámék pont a csúcsaként az éknek legalulra kerültek.  Tehát ha az ellenség rohamot indít, ők lettek volna az elsők, akiket felkoncolnak. Az élet igencsak keserves volt egy ilyen földbe ásott gödörben. Mosakodás, fogmosás nincs, ellenben tetű az volt bőven. Ezek folyamatos öldösése és a vakarózás volt a leggyakoribb elfoglaltságuk. A naponta kapott lőszert kötelezően el kellet használniuk, a következő utánpótlásra senkinél nem lehetett lőszer. A lövészárokból tilos volt kilépni, azonban egyszer valaki cigarettát kért üvöltve. Másvalaki visszaüvöltött, hogy gyere érte. Ő érte is ment, és szinte azonnal fejbe lőtte egy mesterlövész. Alkonyatkor, amikor biztonságosan elhagyhatták az árkot, ott feküdt kiterítve. Apám ilyenkor ment élelemért, főtt húst, kenyeret, cigarettát és kávét kaptak. Az egyik esti vételezéskor olyan sötét volt már, hogy eltévedt. Jó pár percig tanácstalanul bolyongott a terepen, végül egy kilőtt tank nyújtott támpontot, amit meglátott, amikor jelzőrakétákat lőttek ki valahol.

A Vörös Hadsereg a keleti fronton

A legszörnyűbb pillanatokat akkor élték át, amikor a szovjetek pergőtűz alá vették őket. Jó negyed órán át tartott, de nem követte roham. Ott megtanulta, mi is a rettegés.

Ezután beteget jelentett, természetesen szimulált. A gyengélkedőn a gyomrát fájlalta, abban bízott, hogy vakbéllel megműtik. De nem vették be, adtak széntablettát neki, és másnap visszazavarták a lövészárokba.

Hamarosan felkerekedett a sereg, teherautókkal indultak tovább, egészen Moldva tartomány fővárosáig, Iaşiig (Jászváros). Itt egy nap pihenő, fertőtlenítés, hajvágás, fehérneműcsere. Kaptak némi zsoldot is, és három napos élelemcsomagokat is osztogattak. Aztán indultak tovább, teljes menetfelszerelésben a következő frontszakaszig. Egy sűrű, nehezen járható úton haladtak, körülöttük, bűzös mocsár, apám pedig elég letargikus állapotba került. Érezte, hogy a halálba menetelnek, és az egyik pihenő alkalmával sorsdöntő elhatározásra jutott. Átadta a gépfegyvert az egyik bajtársnak, de ő nem állt fel a parancsszóra. Senki nem nézte, nem szóltak hozzá, szó nélkül otthagyták. Ott maradt egyedül a mocsárban, azt se tudva, merre is kéne mennie, mi vár majd rá.  Ekkor motorzúgást hallott, és egy román ételhordó katona állt meg előtte. Azt mondta apám, hogy a lába kikészült, és nem tud tovább menni. Erre visszavitte Iaşiba, ahol egy napot töltött. A házak már ekkor üresek, a polgári lakosság elhagyta őket. Az egyik házról leverte a lakatot, és végre emberi körülmények között, ágyban tudott aludni. Reggel a falon egy nagy térképet vett észre, ezen megtervezi a hazajutást, vissza Erdély felé. Reggel még a maradék zsoldból élelmet vásárolt, és kétségek között, hogy egyedül meddig bírja az ismeretlenben, elindult Iaşiból.

Iaşi egy régi képen

Első éjszakáját egy oláh parasztcsaládnál töltötte, állatok, gyerekek mind egy szobában zsúfolódva éltek. Az apa hasfájásra panaszkodott, ezért apám odaadta a széntablettáit, erre végleg megnyugodtak, hogy nem akar az életükre törni, és megvendégelték. Másnap egy katonai autó felvette, eljutott vele Târgu Frumosig (Szépvásár), ami egy fontos csomópont volt. Itt azonban megszakadt az utazása, ugyanis tábori csendőrök lefülelték. Lábfájására panaszkodott, de dezertálás gyanújával átvitték egy másik városba, a katonai őrsre, ahol kihallgatták. Végül nem lett baj, az éjszakát bent töltötte a fogdában, reggel pedig ellátták egy menetlevéllel vissza Iaşiba. Persze esze ágában nem volt visszamenni, megnézte a vonatok indulását, és végül egy tehervagonra szállt fel, ahol teljesen egyedül volt, és kicsit tudta élvezni a táj szépségét, a tavaszi levegőt. Most először érezte igazán szabadnak magát. Bacău (Bákó) városába érve leugrott a vonatról, és gyalogosan indult meg a Kárpátokon keresztül.  Egy kis községben felkéredzkedett egy favágókat szállító vonatra, ami egészen Piatra Neamț (Karácsonkő) városáig közlekedett. Innen ismét gyalogosan vágott neki a Kárpátoknak, vállán a karabélya, a Beszterce patak mellett haladt, viszonylag jókedvvel. Egyszer csak az úton német autós tábori csendőrök, Feldjägerek fékeztek előtte. Gyorsan kellett kitalálnia valamit, tudta, hogy bajban van, ezért mondott egy hasonló nevű magyar várost, mint Iaşi. (Sajnos nem egyértelmű, hogy mi volt ez a város, a visszaemlékezéseiben Tassit ír, viszont nem találtam hivatkozást ilyen nevű akkori magyar városra.)  A csendőrök megnézték a papírját, majd visszafordultak vele, pont arra, amerre ő is igyekezett. A Tölgyesi-szoroson át viszik be Erdélybe, ahová végül is el akart jutni. Az őrsön elmondja, mi történt vele, és szeretne a magyar főparancsnokkal beszélni. Engedték neki. Neki elmondta az egész történetét, hogyan került a német seregbe, miken ment keresztül, és hogy jutott el idáig. Átérezte a helyzet faramuciságát így apám megkérdezte, hogy átállhat-e hozzájuk. Erre csak annyit mond a parancsnok, hogy teljesen mindegy, ők is a németekhez igazodnak. A németek végül is kérdőre vonták apámat, aki beismerte a szökést, persze némi szépítéssel. Vizsgálati fogságba került, és várt rá a tárgyalás, ami sok mindent eldöntött a további sorsáról.

A következő, befejező részből kiderül, mi lett a kis kaland végeredménye. Akit érdekel, az első és második részt megtalálja itt, és itt.

Ha tetszett, kövess minket Facebookon!

 

 

12 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturpara.blog.hu/api/trackback/id/tr6411973738

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

VT 135 2016.11.21. 21:46:57

Egyelőre egy hibát találtam a 1944. március 13. – március 26. A nagy visszavonulás résznél:
"Közben jöttek a friss hírek: a románok kiléptek a háborúból." - ekkor biztos nem léptek ki, de később sem: 44. aug-ban váltottak oldalt.

Tibitron79 2016.11.21. 21:52:35

Az egész apám visszaemlékezésiből áll. Az ő írásait alakítom át ilyen formába. Simán lehet, hogy rosszul emlékezett. De lehet, hogy ők a német seregben már előbb tudtak valamit erről. Akár csak pletyka szinten. Rebesgethették. De remélem nem a hibák keresésérét olvasod, az "egyelőre" azt jelenti, még keresni akarsz. Ez egy visszaemlékezés, ami lehet nem a legpontosabb, de a kort, és a sereg doglait hűen visszaadja. És ez talán fontosabb, mint pár dátum, mivel nem tananyagnak raktam fel:)

Tristee 2016.11.22. 06:08:09

"Ő egy lengyel bajtárssal került egy árokba"

Legfeljebb egy visszanémetesített, kettős identitású (német)lengyellel. A Wehrmacht nem adott fegyvert a lengyelek kezébe és nem toborzott lengyel kollaboráns haderőt sem.

Tibitron79 2016.11.22. 06:12:27

@Tristee: Az a gond, hogy ezek iskolákban tanított igazságok, amik lehet, hogy ott, a fronton nem voltak mindig igazak. Ott az adott helyzetben bármi lehetett, lehettek egyedi sorsok, mint pl apámé, odakerülhetett egy lengyel is, hasonlóképp mint ő. A vizsgálati fogságban, amiről majd írok, elkobozták a naplóját, így emlékezetből kellett leírnia újra az egészet, jóval később. Tehát beleférnek pontatlanságok, de azért én megadom az esélyt, hogy kb 90%-ban úgy történt minden, ahogy le van írva.

daito 2016.11.23. 12:26:22

@Tibitron79: ez így van. Az én családomban is volt olyan, aki francia hadifogságba került. Magyar katonaként. Volt olyan, aki szovjetbe és elvitték Szibériába, aztán valahogy nem jutott el oda, Romániából hazajött. Volt olyan, aki német földön halt meg, miközben a tekintetes kormányzó urat kísérte. És van olyan, aki nyomtalanul eltűnt.
Csak Európában 400 millióan laktak, az sok millióféle verziója a háborúnak; az iskolában csak az 1-2 főbb csapásirányt mesélik el. Ez ugyanolyan, mint a földrajzórán elmondják, hogy a Duna Európa 2. leghosszabb folyamja, indul innen érkezik ide, meg Magyarország. De már nem hangzik el (és nem kell tudni) a 30 nagyobb mellékfolyót sem, nemhogy a több ezer kicsit, patakot, holtágat.

Biztos, hogy voltak lengyelek a Wermachtban és az SS-ben is. Ennek a bizonyosságnak több oka is van, csak egy közülük: ez egy kutatási terület a modern lengyel történelemben. Ha sosem láttak volna lengyelt a német alakulatokban, akkor kutya nem kutatná.
Valószínűleg az igazság abból ered, hogy ki a lengyel, ki az ukrán, ki a német. Most egy olyan embert, akinek az apja lengyel, de anyai család mondjuk német vagy ukrán, azt hová sorolod? Kinek, minek vallja magát? Vagy a neve után? Vagy a beszélt nyelve után? A fent olvasható történet alapja is ilyen sztori, bizony futnak magyar emberek román, lengyel, német név alatt és fordítva is.
Lengyelország területileg és lakosságilag is "mozgékony" volt az elmúlt 300 évben, bizony lengyel ősökkel/nevekkel rendelkezők éltek Németországban is, ahogy német, ukrán vérrel rendelkezők is Lengyelországban. Egy németes nevű lengyel, aki tudott valamennyire németül - az minden gond nélkül tudott szolgálni a Wermachtban és az SS-ben is; de lengyeles nevű ember, aki fullperfekt volt németből - az is biztos. Lehet, hogy 1940-ben nem, de 43-44 környékén, amikor nagyítóval-fogóval kellett férfiakat keresni - már biztos.
Csak mi manapság szeretjük feketén-fehéren látni és láttatni a dolgokat; meg abból indulunk ki, hogy a totális diktatúrák mindenkiről-mindent tudtak. Lóf.szt. Nyilván, városban, ahol fejlett volt az infrastruktúra (meg elérhető) - a kérdéses, érdekes csoportokról, tagokról sokat tudtak. Tehát pl. a nácik a zsidókról, kommunistákról, balosokról, de róluk is sokszor úgy, hogy a csoportok adatait használták fel. (Tehát a zsidók saját adatbázisát, vagy pl. a kommunistákról a Moszkvából kapott adatokat.)
Ma, a számítógépek, adatbázisok világában simán meghal valaki papíron, vagy eltűnik egy hiba miatt, vagy összevonják 2 különböző ember adatait. 60-80 évvel ezelőtt? Ááá. Ha kutat az ember családfát, akkor rádöbbenhet, hogy 60-100-200 évvel ezelőtt milyen "lazán" kezelték az ilyen hivatalos dolgokat, főleg vidéken.
A számítógépek előtti időből, ha vidéki ember el akart magáról valami történetet adni - akkor az megoldható volt. Az, hogy te a vidéki Retyerutyafalván milyen vallású, nyelvű családba születtél - azt ott helyileg tudták, és feljegyezték a helyi plébánia vagy községháza valamelyik papírjába. Ezeket még békeidőben se lehetett egyszerűen, gyorsan leellenőrizni. Ha meg nem voltál gyanús, jó volt a sztorid, vagy elfoglalt volt a hivatalnok/katona/rendőr és nem hiányzott neki még 1 ügy - akkor nyilván elengedtek isten hírével. Ha meg önként jelentél meg, "szia, szeretnék közétek beállni, mert egy akkora hülye vagyok" - nyilván felvették.
Meg abban az időben, ha valaki adott az embernek egy hivatalos papírt, akkor azt kb. mindenki el is fogadta. Most komolyan, ha a senki által nem ismert Raoul Wallenberg (és hasonlók) papírjával emberek ezrei éltek túl; egyszerűen azért, mert volt valami pecsét, aláírás rajta. Nyilván nem atomtudós okmányszakértők vizsgálgatták azokat, hanem tukók, akik úgy voltak vele, hogy azzal nem lesz baj, ha pecsétes embert nem lőnek le. Egyszerűen azért, mert így működött a világ. Kaptál egy pecsétes papírt egy hivatalnoktól, az úgy volt. Esetleg az eredetiségét megkérdőjelezték, megnézték, de ha az eredeti volt, akkor annak a tartalma nem volt kérdéses. Pont. Komolyan, 1939-43-ban mi másra támaszkodott egy ember egy másik vadidegen megítélésében, ellenőrzésében?

Kovácsivch Antal 2016.11.24. 08:11:22

Bírom azokat, akik mindig, mindenkinél okosabbak. Gondolom egyik nagy "hibakereső" sem volt ott a szerző apjával, az ukrán fronton, a lövészárkokban. A fotelből, meg a történelem könyvekből könnyű okoskodni. Szerintem érdekes, egyedi a történet, és várom a folytatást!

korxi 2016.11.25. 06:28:43

@daito: Amit írsz, azt jól példázza önmagában az ami az első részben volt megírva. Konkrétan annak a története, hogy a szerző apja magyar felmenőkkel rendelkező erdélyi emberként hogyan "lett" mégis német állampolgár és Wehrmacht sorköteles.

molnibalage 2016.11.26. 14:39:56

Mikor várható az utolsó rész?

Arthur Arthurus 2016.11.26. 14:40:43

@molnibalage: Holnap, az utolsó pedig jövő vasárnap, mert úgy alakult, hogy egynek hosszú lett volna :)

Terminátor91 2016.11.27. 18:50:29

"már ekkor üresek, a polgári lakosság elhagyta őket. Az egyik házról leverte a lakatot, és végre emberi körülmények között, ágyban tudott aludni. Reggel a falon egy nagy térképet vett észre, ezen megtervezi a hazajutást, vissza Erdély felé. Reggel még a maradék zsoldból élelmet vásárolt.."

Hogy?hol?

" Innen ismét gyalogosan vágott neki a Kárpátoknak, vállán a karabélya, a "

Nem adta oda egy társának előtte?Egy dezertőrt csak úgy simán elengednek ,ráadásul fegyverrel?

Ne haragudj de az egész olvasása alatt azt éreztem, hogy nagy humbuk minden egyes leírt betű. Valahogy olyan érzetet kelt, mint egy mese. Valami jobb, szebb formába nem lehetett volna ezt leírni? Egyszerűen szörnyű így....

Tibitron79 2016.11.27. 18:56:52

@Terminátor91: Minden le van írva az írásban. Az utolsó helyen kaptak zsoldot, és miután otthagyta a csapattestet, visszament oda, és ott költötte el.
A gépfegyvert adta át a társának, amiből egy volt az osztagban, és azt vitték felváltva. A rendes puska az nála maradt. Mivel nem volt ott már komoly csapat a városkában, senki nem állt az útjába. Persze nem jutott sokáig, de megpróbálta. Mivel nem regényt írok, vagy szépirodalmi művet, ezért kb ennyire futja. Ha majd regényt írok belőle, akkor jobban eleresztem a fantáziámat, de ezek a tények, amiket apám leírt a naplójába. Itt nincs szükség cirádás körmondatokra, meg egyebekre, a lényegre akarok szorítkozni. Ha neked nem tetszik, sajnálatos, de túlélhető körülmény:)

Carbonari 2016.11.27. 22:23:28

@daito: Erről az jut eszembe, amikor a kilencvenes évek elején bevezényeltek a BRFK Idegenrendészeti Osztályára számítógépes adatbázisba felvinni a Magyarországon különféle jogcímen itt tartózkodó külföldiek adatait a kézzel kitöltött adatlapok alapján. Azokat a macskakaparásokat ember ki nem bogozta. Az európai nációval még nem is volt akkora baj, de a kínaival vért izzadtam. Aztán egy idő után leszartam: vittem gépre, ahogy gondoltam. Xiu, Hiu, nem érdekelt. Hogy a Beijing az Peking? És akkor mi van? A hátam mögött ott állt a hajcsár, aki naponta elvárta, hogy x számú akta fel legyen dolgozva. Fel volt. Pipa.

Ja, hogy ez alapján minden tizedik kínait lehetett beazonosítani?
Pech.