Cigány Vagyok.
Magyar Vagyok.
Ember Vagyok.
Író Vagyok.
Költő Vagyok.
Kocsma Vagyok.
Te Ki Vagy?
Felnőtt férfi élete közepén összegez.
Kiveséz.
Elmesél.
Ellenkezik.
Kiabál.
Suttog.
Elege van.
Unja.
Keresi azt, amin fellelkesülhet.
Abszolút sorsközösséget vállalni lehetetlen.
Abszolút elfordulni lehetetlen.
Hite nem tömegcikk.
Vallja, amit sokan sem.
Hogy szembe kell néznünk a tegnapunkkal.
Hogy magunknak ne hazudjunk.
Hogy legyen mai napunk és holnapunk.
Valahogy legyen.
Ámen.
"Miért is nem szerettetek?" - jajdul fel a költő, szüleire gondolva a Törzs c. kötet névadó versében. Négy éves korában intézetbe került, hat évesen élt ismét a szüleivel. Egy cikkben arról vall, hogy nem is a származása miatt érezte nehéznek a gyermekkorát, hanem a hozzá kötődő szegénység volt az, amely igazi negatívumként értékelhető.
"Már hallgatni tanultam. Megidézett csendben
ücsörögni, dombtetökön napra várni szélben.
Már úgy törődtem magammal, mint fáradt idegennel,
ki meg se szólal, megjelenik, tekintettel kérlel.
Arra ügyeltem csupán, hogy semmim ne remegjen.
Ötéves lehettem."
A verses kötet elején emlékezik, összegez, majd hirtelen felütéssel mellbe ver egy-egy oda nem illő jelzővel, szópárosítással. Az emlékezés túlbecsült, jelenti ki megfellebbezhetetlenül, és ha menni kell, akkor menni kell.
"Az emlékeim megbízhatatlanok.
Akármilyen múlt elfogadható."
"Az emlékek alatti titok
Még világít, mint vélemény.
Újraszőni a kárpitot
Lehet. Felesleges remény.
Összepakolni pár ruhát
minek, ha minden útra kész.
Feledkezésbe fordul át
a túlbecsült emlékezés."
Nincstelen Dárius vagyok, folytatja, az elhallgatott versek árulója. 
Mi van ebben a mondatban?
Egy kőgazdag ember, akinek semmije sincs? Vagy a nagyon szegény, akinek mégis megvan mindene? Vajon melyik, és milyen értelemben?
Vagy a nyárhoz képest nincs semmije, amelyről ír, hogy várja, már március idusán?
Mindenesetre még minden lehet. Hány olyan élethelyzet van, amikor semmi többet nem lehet tenni, csak várni. Tudod, hogy mit fogsz tenni akkor, amikor eljön a cselekvés ideje, de most, most csak várni lehet. Ha túl hamar lépsz: elbuksz. Ha túl későn: lemaradsz.
"Vagy még halott minden, vagy már minden él."
És a társ, akinek barna szemében kerge hiányát kutatja fel? Akinek hasára vasalja az éjjel odatelepült angyalt? Aki helyett akadna más, bár a hűtlenség.. nagy munka?
"Éhes vagyok, de nincsen kedvem nyelni.
Kedves vagyok, de teltségem tunyít.
Az ügy, magyarázom, alkalmi, szerelmi.
S nézem rajtad a tőled üres bugyit."
"Amikor még voltak. És. Amikor még voltam én.
Nem, nem a halottak. Ez regény, nem költemény."
Aztán, ha minden elveszni látszik, vagy elveszett, ne hagyd magad. Találd meg az önzőséged, ha kell, hiszen eddig is ott kiabált minden áldozatvállalásodnál, hogy hé! jó, jó, értem, hogy a családodért muszáj volt, hogy..., hogy..., de most te jössz!
"Még egy dobásunk van, az eldobás.
De azt is elbaszhatjuk, persze, végleg.
Majd nyakunkon maradnak néma vének.
Hördülj csak: Az igazság nem vitás."
És hogy milyen saját hagyományainknak megfelelni? vagy nem megfelelni, de mégis, kénytelen-kelletlen benne lenni, vele élni? Nincs olyan, hogy ez nem vagyok. Csak olyan van, hogy ez is vagyok, meg az is vagyok, és köszönöm, jól vagyok. Ha jól vagyok. És ha nem vagyok jól, akkor is jól vagyok. Kinek mi köze a bajaimhoz?
"Mit tagadjam? Kocsma vagyok.
Füstös mind a két szemem.
Magyar. Cigány. Ki tudja, mi.
Értelem és érzelem.
Húros ütőhangszer vagyok.
Én vagyok a zongora.
Ütik-verik, mégis muszáj
szépen megszólalnia."
A kötet a Magvető Kiadó jóvoltából került hozzám.
Szeretnél többet megtudni a könyvről? Kattints a képre!
