Saját magunk vélelmeit a múlt megdönthetetlen valóságaként elfogadni
az élet egyik legnagyobb büntetése lehet – a semmiért.
Mindenki úgy vigyáz titkaira, mintha az élete múlna rajta.
Pedig fölösleges.
A múlt az múlt, és sosem olyan szégyenteljes,
sosem olyan megalázó, mint azt gondoljuk róla.
Ráadásul gyakran nem is helyén értékeljük saját
szerepünket a jelen tükrében.
És szenvedünk.
Fölöslegesen.
Mint Kate Morton hősei.
Szinte minden hőse.
Ha nem így lenne, mit is olvashatnánk tőle, nem igaz?
Igen, Kate Morton minden könyve a múlt titkait fürkészi. Mondhatnám, hogy ez hiba, de kénytelen vagyok elismerni, hogy ellenállhatatlanul teszi, amit csinál. Az örök recept: 50-70 évvel ezelőtt történtek, a hősök általában hölgyek, a férfiak csak asszisztálnak, vagy éppen őmiattuk történik, ami történik, a mondanivaló hátteréül kies tájak, hajóutak, és valaki mindig szerelmes lesz. Lehetőleg reménytelenül. És mégis... minden könyvét megveszik az emberek.
Jó, én is.
Mi a titok?
Nincs.
Utánozhatatlan.
Ez van.
„…akármilyen messzire fut el valaki, akármennyire igyekszik elölről kezdeni mindent – a múltnak megvan az a tulajdonsága, hogy átnyúlik az éveken, és utoléri az embert.”
Akkor kezdjük is a hősökkel.
Alice Cecilia Edevane.
Idős, morózus hölgy, ha mellé kerül az ember fel kell kötni a gatyát ahhoz, hogy ennek a kilencvenhez közeli korú asszonyságnak lekösd a figyelmét, és egy apró horkantással ne akarjon neked hátat fordítani. Öntörvényű, izgága, saját napirendje szerint él évtizedek óta és… óriási sikerű krimiíró. Az ő életében is akad rejtély: tizenéves kora óta kerüli kedvenc tartózkodási helyét, a tóparti házat. Oka: ott tűnt el legkisebb fiútestvére, Theo, az esetért pedig szent meggyőződése, hogy ő felel.
„…akármilyen messzire fut el valaki, akármennyire igyekszik elölről kezdeni mindent – a múltnak megvan az a tulajdonsága, hogy átnyúlik az éveken, és utoléri az embert.”
„Az ember csak egyvalamire számíthat: hogy senki másra nem számíthat.”
„A kifakult haj, szem, bőr és ajak, az egyéni részletek elveszítése, ahogy egy személy valódi arca visszahúzódik a ráncok maszkja mögé.”
„…Alice tisztán látta hogy az anyja megbüntette őt Loeanneth hagyatékával. Hogy Eleanor mindig őt hibáztatta Theo eltűnésért, még ha szavakkal soha ki nem mondta. És micsoda agyafúrt büntetés volt, mennyire helyes, hogy ő birtokoljon egy helyet, amit jobban szeret, mint bármi mást a világon, de amit a múlt tiltottá tesz!”
Sadie Sparrow
A fiatal rendőrnyomozó rettenetes hibát követett el munkája során, és bármennyire is minden porcikája úgy érzi, hogy nem, és igaza volt, amikor a rendőrséget bemártotta a sajtónak egy kislánnyal kapcsolatos ügyben, bizonyítéka egy szál sincs teóriája megtámogatására. Így kényszerszabadságra küldik, amíg elülnek a hullámok. Sadie megérkezik nagyapjához a festői szépségű településre, amely Alice elhagyatott tóparti házát is magában rejti.
Innentől meglódul a történet. Sadie unatkozni kezd, és felkelti figyelmét a ház történelme: eltűnt egy kisfiú, és az ügye a mai napig lezáratlan. Szinte párhuzamot húz saját, jelenlegi sikertelen nyomozása és a múltbéli Theo eltűnése ügyben: ott a kislány anyja tűnt el az isten tudja, hová, itt pedig egy kisfiú. Valahol kell, muszáj, hogy sikert érjen el!
Kutatásai a 70 évvel ezelőtt eltűnt Theo ügyében fordulathoz érkeznek, így Sadie levelet küld Alice-nak: be kell jutnia a házba. Alice azonban pontosan tudja, mi történt 70 évvel ezelőtt, és esze ágában sincs egy kotnyeles csitrivel – még ha az rendőr is - felkavartatni az iszapot az álló vízben.
A szerző, Kate Morton
De vajon tényleg az történt?
Tényleg úgy történt, ahogy Alice összerakta és kicsiszolgatta 70 év alatt annak a régi Szent Iván éjnek az eseményeit? Joggal retteg attól, hogy egyszer valaki a fejére olvas majd mindent?
A szálak összeérnek, és kiderül, hogy saját magunk vélelmeit a múlt megdönthetetlen valóságaként elfogadni az élet egyik legnagyobb büntetése lehet – a semmiért. Hogy megérzéseinkre hallgatni kell ugyan, de azok helyes értékelése sosem maradhat el, következtetéseket pedig óvatosan érdemes levonni belőle. Hogy a rendőri munkában nagyon fontos a szabályszeretet, de érdemes pontosan tudni, hol kell felrúgni őket.
"A szeretet nem vezet jegyzőkönyvet.”
Ahogy írtam fenn is, Kate Morton könyvei eddig kivétel nélkül több idősíkon játszódó cselekményvezetéssel rendelkezik. A rosszmájúak azt szokták mondani: aki egy könyvét olvasta, az olvasta mindet. Nos.. ez igaz is, meg nem is. Tény, hogy minden művében tobzódnak a múltbéli titkok, amelyeknek nyilvánosságra kerülése ellen a főhős bármire képes. Pedig az igazság felszabadít. Könnyűvé teszi a jelent, és ezt a tanítást nagyon igyekszik kihangsúlyozni az író.
Nem árt, ha nem egy huzamban tesszük magunkévá a szerző eddigi könyveit, akkor valóban csömört érezhetünk a sémája iránt. Ugyanakkor a témában egyre jobb kötetekkel örvendezteti meg rajongóit. Amíg a Felszáll a köd és a Távoli órák feledhető történeteket jelentettek számomra, Az elfeledett kert, a Titkok őrzője és ez a regény kifejezetten elbűvölt és letehetetlenné varázsolta számomra a könyvet. Évek óta szájpityerítve fogadok minden hírt a témában, hogy Kate Morton új könyvet írt, de olyan megjelenés még nem létezett, hogy el ne ügetem volna valahová beszerezni a művet. Aztán újabban sorra polcon is maradnak.
Szeretnél többet megtudni a könyvről? Kattints a képre!
Köszönjük, Alexandra Kiadó!
Tetszik, amit olvastál?
Akkor kövess minket a Facebookon is!
Ha Párizs megér egy misét, akkor Cegléd egy regényt feltétlenül! Érdekel, miről is van szó? Kattints!
