Képzeld el, hogy nem látsz, vagy nem hallasz.
Vagy alig.
És mégis mehetsz színházba, élvezheted az előadást,
mert van fül és van szem, amely közvetíteni képes számodra az élményt.
Ha igényled, bejárhatod előadás előtt a színpadot is.
Mindent megfoghatsz, mindent, ami felmerül benned kérdésként,
megkérdezhetsz: van, aki értően válaszoljon rá.
Aki kérdez: Gasztonyi Renáta,
aki válaszol: Tóth Cecília, audionarrátor és
Petner Katalin, tapasztalati tanácsadó.
Két hivatás, amelyeknek segítségével kinyílik, és sokkal befogadhatóbbá válik
a fenti fogyatékosságokkal élők számára a színház, a színpad világa.
Igen: képek nincsenek a cikkben, csak a végén, ugyanis
a szöveg felolvasására kifejlesztett szoftver belezavarodik a szöveg értelmezésébe,
ha fotókkal szakítjuk meg a folyamatosságot.
Mi pedig szeretnénk, ha a látássérültek is el tudnák olvasni ezt a cikket.
Hiszen róluk, és ami még fontosabb: nekik szól.

Az audionarráció látássérültek számára nyújtott szolgáltatás. Sokan talán még nem hallották ezt a kifejezést, pedig Európában már nagyon elterjedt. Szerencsére már Magyarországon is elérhető, a Pesti Magyar Színházban. De mit is nyújt ez a szolgáltatás? Segítségével a színházi előadások élvezhetőbbé válnak látássérültek számára, hiszen ők nem látják a díszletet, vagy azt, hogy egy adott pillanatban hogyan mozognak a színészek, mi lehet egy-egy dobbantás, bármi beszéden kívüli zaj mit jelent; összefoglalva: mi olyan történik éppen a színpadon, ami nem hallható, csak látható. Amíg a párbeszédek miatt a történet fő vonala követhető számukra, addig fontos részletek elveszhetnek. Ezeket a részleteket tudja megadni, közvetíteni az audiónarrátor a képek leírásával, a hangok és zajok magyarázatával.

És mindez hogyan működik a helyszínen? Egy mobilapplikáció segítségével élő hangot közvetítenek a mobileszközökhöz Wi-Fi kapcsolaton keresztül, így válik hallgathatóvá az előadás alatt. Ehhez a technológiát a Sennheiser Audio Partner Kft. biztosítja a Pesti Magyar Színháznak, segítségükkel teszik akadálymentessé a színházi programjaikat a látássérült közönség számára már a 2015/2016-os évad óta.

Ráadásul ez még nem minden! A teljesebb élmény érdekében az előadás előtt érkező vakok és gyengénlátók a színpadot is körüljárhatják, megtapogathatják a díszleteket és a kellékeket. De erre a szolgáltatásra az előadás előtt külön e-mailben kell regisztrálni!

Ennek az egésznek a kulcsfigurája az audionarrátor, Tóth Cecília, akivel a színházban beszélgettünk. Cecília társadalmi felelősségvállalási referensként dolgozik a színházban, akinek fontos tevékenysége az audionarráció. A továbbiakban őt kérdezem: Milyen feladataid vannak a színházban?

T.C.: Hozzám tartozik a pályázatok figyelése, ami anyagi forrást jelenthet, hogy minél több előadást tudjunk akadálymentesíteni, nemcsak látássérültek, de hallássérültek számára is. Van két jelnyelvi tolmácsunk, akik rendszeresen dolgoznak a színházban. Audionarrációt minden nagyszínpadi darabhoz tudunk kapcsolni, vagyis ha egy fő jelentkezik akkor is, ha tizenöt fő akkor is. Ezzel szemben a jelnyelvi tolmácsolást előre tervezzük, havonta átlagosan két előadást biztosítunk. Legutóbb márciusban volt a Fösvény című darab premierje, amikor a 660 fős nézőtéren 27 siket és nagyothalló volt jelen és ugyanennyi látássérült, ez azt jelenti, hogy a közönség soraiban minden tizedik széken fogyatékkal élő néző foglalt helyet. Ezt a színházban szép eredménynek tekintettük.

Hogyan építed fel az audionarrációt az egyes előadásokhoz?

TC.: Az audionarráció egyfajta hanggal történő leírás a szereplőkről, a díszletről, a párbeszédeken kívüli szituációkról, amelyeknek segítségével teljesebb képet lehet kapni az előadásról. Amikor az olvasópróbával elkezdődik egy próbafolyamat, olyankor már sok mindent megtudok a készülő előadásról. A rendező bemutatja a darabot, elmagyarázza mi az elképzelése, és a színészek megismerhetik a jelmez-és díszletterveket, ami persze az előadásig még sokat változhat. Eleinte a próbákon csak egy-két alkalommal veszek részt, de ahogy közeledik a főpróbahét, szinte mindegyiken jelen vagyok, hiszen ekkor írom a narráció végleges szövegét, és ekkor mérem ki azokat az időket, ahová az előadás során befér egy helyzetleírás. Utána következik a verseny az idővel egészen a premierig. A készülő előadásról videofelvételt is a kapok, aminek segítségével ellenőrizni tudom, hogy jól terveztem-e meg az audionarrációt. A színházunkban az a szokás alakult ki, hogy a bemutató utáni előadáson tartjuk meg az akadálymentes premiert.

Melyik a legnehezebb része a munkádnak?

T.C.: Nincs olyan kirívó nehézség a munkámban, amit kiemelnék. Sok és szerteágazó a feladatom. Amit mégis nehézségként lehet definiálni: a versenyfutást az idővel. Állandó rohanásban vagyok, hogy minden kész legyen időben: akár a narráció, akár a pályázatok megírása – mindig jól jönne még egy hét. Amit nagyon szeretek a munkámban, hogy azonnal kapok visszajelzést. Minden audionarrált előadás után elégedettségi kérdőívet küldök ki a hatás felmérése érdekében, de gyakran le is megyek az előadások végén személyes tapasztalatot is gyűjteni. A gyerekek lelkesednek, míg a felnőttek elmondják, ha valamit esetleg nem pontosan értettek, de többnyire azt mondják szuper volt, olyan mintha látták volna.

Említetted, hogy a rengeteg feladatod mellett képzed is magad. Hol és mit tanulsz?

T.C.: Most a Bárczira (ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar – szerk.) járok, Dráma és színház a szociális integrációban elnevezésű képzésre. Azért tartottam fontosnak, hogy ezen a területen képezzem magam, mert a színházban látássérült gyerekeknek tartunk színházpedagógiai foglalkozásokat, és színesíteni akartam az eszköztáramat.

A közreműködő művészek hogyan fogadták az audionarráció bevezetését?

TC.: Az elején, amikor elkezdődött a program, kértük a színészeket, hogy a színpadbejárás után vegyenek részt, beszélgessenek a látássérültekkel, hogy ismerős legyen a hangjuk, és meséljenek magukról. Ezek a találkozások segítették a színészeket abban, hogy megértsék miért van erre szükség, hiszen a látogatók elmondták, milyen jól kiegészíti a színészektől kapott információ az előadásról bennük élő képet. Persze a személyes találkozásokat nehéz megvalósítani, amikor egyszerre 30 szereplő hangbeállását kell levezényelni a nagyszínpadon, ahogy ma este is.

Az audionarrációhoz két szakma is társul, az audionarrátor és a tapasztalati tanácsadó. Velünk van még Petner Katalin, aki az utóbbiban szerzett végzettséget és több darabnál dolgozott már együtt Cilivel, többek között a most látott Valahol Európában musicalnél is besegített. Mit is takar pontosan ez a terület? Mi a te dolgod, hogyan segíted az audionarrátor munkáját?

P.K.: Úgy gondolom, első lépésként magát a tapasztalati tanácsadó fogalmat érdemes egy kicsit „megvilágítani”. Rövid megfogalmazásban tapasztalati tanácsadó lehet minden 18. életévét betöltött, felnőtt látássérült – gyengénlátó, aliglátó, vagy vak – akit audionarrátor együttműködésre, közös munkára felkér bármilyen, vizuális elemet, elemeket tartalmazó program – színdarab, film, kiállítás, stb. – látássérültek számára történő akadálymentesítéséhez kapcsolódóan. Ehhez el kell végezni egy 30 órás képzést, amely a Színművészeti Egyetem és a Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közhasznú Nonprofit Kft. (FSZK) közös szervezésében valósult meg „Látássérült személyek kompetenciájának bővítése audionarrátorral való együttműködés érdekében” címmel. Lehetőségünk nyílt megismerni a valós idejű és a rögzített narráció elkészítésének lépéseit, a transzferális tanulásnak köszönhetően pedig elsajátítottuk azokat a technikákat és kompetenciákat, amelyek az audionarrátorral való hatékony és minőségi együttműködéshez, a közös munkához szükségesek. Felkészítettek arra, hogy egy-egy narrációs anyag elkészítésének folyamán szükség esetén jó gyakorlatokkal, tapasztalatokkal, tanácsokkal tudjuk támogatni a későbbi, közös munka alkalmával a narrátorokat.

Gyengénlátó tapasztalati tanácsadóként végignézem a narrálásra kiválasztott művet és az egyes jelenetekhez kapcsolódóan javaslatot teszek a narrálandó részekre vonatkozóan (például: ha egy színdarabban a színpadon lévő asztalra a darab szereplői tárgyakat helyeznek el, megkérem a narrátort az asztalra kerülő tárgyak rövid ismertetésére, a vizuális elemek leírására). Az audionarrátorral mindig együttműködve dolgozom és fontos kiemelnem, hogy nem afféle „megmondó ember”, sokkal inkább „segéd” vagyok a narráció elkészítésének folyamatában. Minden esetben egységes, adott szempont-rendszer alapján adok tanácsot a narrátornak.

Hogyan találtatok rá erre a szakterületre, mi vonzott benne, mi volt a motiváció?

TC.: Véletlen volt. (Itt azért kuncogtam egy jót. Hogy lehet véletlenül rábukkanni egy olyan szakmára, amit nagyon kevesen ismernek? - szerk.) Középiskolai magyartanárként dolgoztam és az egyik akkori kollégám mondta, hogy indul egy új képzés. Utánanéztem, de nem sok információt találtam az audionarrációról. Eleinte nem is akartam jelentkezni, mert nem tudtam, hogy pontosan mit is jelent ez vagy mivel jár. Azt gondoltam, ha a látássérültek kísérése, szövegírás, ilyesmi, akkor ez valami speciális dolog, amihez gyógypedagógust, szakembert keresnek, akinek van tapasztalata fogyatékkal élőkkel. Végül úgy döntöttem, megpróbálom, felvételin tájékoztatnak, mire számítsunk. Aztán a képzés magával ragadott, és a lelkesedésem audionarráció iránt azóta is tart.

P.K.: Én egykori kolléganőmnek – aki mára már audionarrátorként is dolgozik - köszönhetem, hogy kapcsolatba kerültem az audionarráció-világával. Kolléganőmnek annak idején több alkalommal segédkeztem a narrátor-képzésen kapott egy-egy narrációs házi feladatának véleményezésében, illetve a képzés időtartama alatt több alkalommal meghívottként is részt vehettem a narrált előadások „értékelésében”. Első audionarrációval kísért színházi előadás élményem az Átrium Film-Színház ÁtriumKlorid című előadása volt. Emlékszem, hogy az előadást követően több más látássérült résztvevővel együtt én is hosszan soroltam a narrátor munkájával kapcsolatos tapasztalatokat, melyeket egy közös beszélgetés alkalmával osztottunk meg egymással. Talán ekkor fogalmazódott meg bennem először, hogy ha lesz rá lehetőségem a közeljövőben, szeretnék ezzel komolyabban foglalkozni, szeretném segíteni a narrátorok munkáját azzal, hogy „ötleteket adok”, javaslatot teszek. Az sem volt utolsó szempont számomra, hogy talán életemben először úgy éreztem, végre „hasznát veszem” a gyengénlátásomnak, ennek az egyébként „se kint, se bent” állapotnak, ami abból a tényből fakad, hogy látónak mindig is kevés, vaknak mindig is sok voltam.

A színházat már diákkoromban is nagyon szerettem, szülőkkel, barátokkal gyakran jártunk előadásokra. Az audionarrátorok fáradhatatlan munkájának, és az elkészített narrációnak köszönhetően pedig még inkább kinyílt, és sokkal befogadhatóbbá vált számomra a színház, a színpad világa, mivel a narráció minden vizuális történést auditív információként közvetít számomra/számunkra, ami sok esetben nagymértékben hozzájárul egy előadás teljes (m)értékű befogadásához.

Cilivel még jóval a tapasztalati tanácsadó képzés indulása előtt ismerkedtem meg, és kezdtem egy-egy alkalommal együtt dolgozni. A közös munka alkalmával ritka élményben lehetett részem, ugyanis Cili jóvoltából két színdarab esetében lehetőségem nyílt főpróbán részt venni. A főpróbák alkalmával a nézőtér szinte teljesen üres, kizárólag a darab rendezője – illetve a rendező engedélyével ebben a 2 esetben Cili és én – tartózkodik a nézőtéren. Számomra különleges, misztikus élmény volt annak tudatában a Pesti Magyar Színház nézőterén ülni, hogy én vagyok az „egyetlen néző”, úgy éreztem, a színészek a főpróbán „nekem játszanak”. Pedig a főpróbán való részvétel egy tapasztalati tanácsadó számára sokkal inkább „munka”, mintsem „szórakozás”, ugyanis ilyen esetekben van lehetőség(ünk) a narrátor felé jelezni a darabból azokat a mozdulatokat, történéseket, amelyek még esetlegesen narrációt igényelhetnek. Minden alkalommal öröm számomra, ha tapasztalati tanácsadóként segíthetek egy-egy narrátornak.

És hogy látjátok, milyen a hozzáállása a többi színháznak? Van esély rá, hogy nyissanak efelé?

T.C.:  Vannak egyesületek, amelyek foglalkoznak esetenkénti színházi akadálymentesítéssel, és én mint szakmabeli minden törekvésnek örülök. Szeretem, hogy a mi színházunk rendszeresen tudja biztosítani ezt a lehetőséget, és az is jó, hogy más színházak is nyitottak az akadálymentesítésre.

Mert a színház mindenkié!

Köszönöm mindkettőtöknek a közreműködést! Nagyon élveztem a beszélgetést és az előadást is!

Az alábbi linkre kattintva elérhető a színház weboldala további részletekért:

http://pestimagyarszinhaz.hu/audionarracio/

Tóth Cecília munka közben, fotó: Semsei Eszter