George Washington Crosby élete végén családtagjai körében emlékszik vissza gyermekkorára, apjára és annak apjára, akiknek az életét köszönheti, s azt, amilyenné a neki rendelt idő alatt vált.
Így szól a fülszöveg első mondata. De ez a könyv sokkal több annál. Egy vékony, kétszáz oldalas mű, ami a véletlen folytán került hozzám valamikor két éve, és ha már így alakult, nem akartam túladni rajta úgy, hogy el sem olvasom. Hát, ez a könyvecske azóta is a polcomon csücsül. Nem is annyira a történet fogott meg, bevallom, annak már utána kellett néznem így két év távlatából. Viszont a képek, a leírások, az érzetek, és ahogy festett a szerző, az valami csodás. Festett, mert úgy látom magam előtt a leírt képeit, mint a legnagyobb művészek vászonra illesztett álmait. Pedig Paul Harding egyébként zenész. Jut eszembe, nem is kerestem rá sosem, hogy hogyan zenél, mit csinál pontosan. Na majd most. Ez az első könyve, és Pulitzer-díjat is kapott érte. Maximálisan megérdemelte.
Három férfi életét ismerjük meg, George, a fiú, Howard, az apa, és szintén George, a nagyapa életútját. A legidősebb Crosby lelkész volt, olyan ember, aki az elmével foglalkozott, a túlvilág fátyla mögé pillantott, arrafelé fordult, a gyakorlati élet nem érdekelte.
Howard, a fia pedig súlyos epilepsziában szenvedett, házaló kereskedőként kereste a kenyerét, húzta maga után a kis kocsiját. Belőle ismerjük meg a legtöbbet, úgy, mint fiú, és úgy is, mint apa. Apjához hasonlóan egy álmodozó lélek volt, ám fia, George, aki a halálos ágyáról gondolja végig e két felmenője életét és a magáét, a szöges ellentéte akart lenni apjának és számára ismeretlen nagyapjának is. A racionalitás talaján álló erős, kemény férfi lett. Ő már nem adta tovább a gyermekeinek azt, amit ő kapott.
A könyv külföldi borítójának részlete
Paul Harding könyve emlékekkel van tele, kaotikus, egyik emlék jön a másikból, de mégis bepillanthatunk mindhármójuk elméjébe. Ezáltal Harding elméjébe is. Az egyértelmű, hogy közelről tapasztalta, milyen is az epilepszia. Nem tudom, hogy ő vagy egy közeli családtagja szenved benne, de ahogyan leírta, az hiteles és helytálló. Nekem is volt alkalmam első kézből megismerkedni ezzel a betegséggel, és ahogyan leírja a világ érzékelését, a megváltozott állapotot a roham előtt, az éppen olyan, ahogyan én is érzékelem. Az érzés, a félelem, a fáradtság, ami ilyenkor rám tör, az egyre erősödő bizsergés, a kezdődő zsibbadás... és akkor tudom, hogy most kell lépnem, most kell hirtelen mozdulat, most kell felkelni és sétálni, gyors léptekkel, friss levegővel, friss, hideg vízzel, mert ha hagyom, akkor vége... talán ezért is fogott meg ennyire ez a könyv? Lehetséges. De most beszéljenek helyettem Harding szavai.
"Ez a reggel – amely az első hétfő reggel volt azóta a péntek óta, amikor havazott pirkadatkor, és amikor Howard leszállt a szekeréről, hogy elnézzen egy mezőt ahol, valaha egy tanya állt, és ahol azt a különös szerkezetet készítette poriomániásan elbóklászó állapotában, azt a gally-, fű-, és virágszőttest, amelyről már meg is feledkezett azóta, és ahol rohamot kapott, hogy aztán dideregve ébredjen, nagy nehezen rájöjjön, kicsoda ő, és hol is van, és végül hazakeveredjen valahogy –, ez a reggel azt a félelmet hozta magával Howard számára, hogy az egyik aznap bejárni tervezett dűlőúton egy újabb roham, újabb villámcsapás rejtőzik összetekeredve valamelyik kő vagy farönk mögött, egy fa üregében, vagy valami furcsa fészekben, csak arra várva, hogy előpattanjon, felrobbanjon és felnyársalja, amint elhalad mellette a batárral.
Micsoda kevélység! Micsoda arcátlanság azt feltételezni, hogy ekkora figyelem irányul az emberre, legyen az akár jó-, akár rosszindulatú. Oltalmazd magad akár önmagad ellenében is. Nézd csak meg poros kalapod tetejét: olcsó, megfonnyadt nemezholmi, tele az eggyel korábbi fonnyadt és foltozott nemezkalap maradékából származó foltokkal. Még ilyen koronát! Hát miféle uralkodó vagy te, hogy ily nagy kellemetlenségeket érdemelsz, miféle fontos személyiség, hogy Isten félbehagyja, bármivel is foglalkozzon éppen, csak hogy villámokat hajigáljon a fejedre? Emelkedj följebb, a fák fölé. A koronádat már így is nehéz észrevenni az út porától és az árkok mocskától, de azért még figyelemreméltó jelenség vagy. Emelkedj még följebb, mondjuk abba a magasságba, ahol a feketerigók verdesnek – nos, hová tűntél? Óh, igen, talán ott – ugye te vagy az a parányi alak, aki centiről centire vánszorog előre útján? Nos, emelkedj csak még följebb, egészen a felhők hasáig – most vajon hová tűntél? És még följebb, oda, ahol már a Hold hegyeibe ütöd lábujjadat, ha nem vigyázol. Hol vagy most? Mi több, hol az otthonod, a megye, az állam, ahol élsz, hová tűnt az országod? Áh, meg van, ott vannak. Még följebb hát, oda, ahol hajad és szemöldököd lángrakap a napkitörések szikráitól. Melyik ragyogó égitesten is kormányzod sárbirodalmadat, hol hajtod szappanokkal megrakott szekeredet? Azon ott, nagyon jó. Remélem, nem tévedsz, mert a Marson nemigen van szükség üstfoltozókra és szatócsokra. És tovább, még följebb, elhaladva a tengeristenről elnevezett, nyolcadik bolygó mellett, és még tovább, túl az árnyékba burkolózó kilencediken, amely ekkoriban még csak az emberek álmaiban létezik – na, most vajon hova lettél? A milliónyi szikrázó fazetta melyikét nevezed otthonodnak? Hol van a hely, ahol gürcölve igyekszel vevőket szerezni, ahol a földre zuhansz, és a fűben hányod-veted magad?"
A könyvet ide kattintva éred el
Kövess minket a Facebook-on is!
