Milyen negyven évesen újra tanulni az életet?
Elhinni, hogy magunknak kell változni,
alkalmazkodni a mindennapokhoz?
Eldönteni, hogy ki fontos, és miért a múltból?
És mellesleg letenni a jogsihoz szükséges elméleti és gyakorlati tudnivalókat...

Amikor először hallottam erről a könyvről, azonnal eldöntöttem: kell nekem. Hiszen magam is 49 éves voltam, amikor kezemben volt a dokumentum, hogy hajrá, kimerészkedhetek egyedül a kocsival a forgalomba. Visszaemlékezve azokra az időkre - bár elsőre átmentem mindenen, elméleten, gyakorlaton -, élénken él az emlékezetemben az oktatómnak minden szava. "Amíg balról nem tiszta a terep, nem érdekel a jobb oldal! Ha megállt a melled lévő párhuzamos sávban az autó, te is megállsz! Nem, nem kanyarodhatsz, amíg előre nem hajoltál és ki nem kukucskáltál a vállad mögött, csak így látod a holtteret!" És persze még ezernyi gyakorlati jó tanács.

Szerencsém volt. Jó oktatót fogtam ki.

Nos, mindebből nem sokat kaptam vissza a könyvben. Mert a vezetési gyakorlat csak egy adalék, igaz, fontos adalék, de mégiscsak az ebben a műben. Egy ürügy, amelynek mentén fel lehet fejteni a főhős, Sonja életének elfojtott, meg nem értett szálait.

Sonjanak volt mersze kicsit másnak lennie, mint álmos kis tanyájuk körül a többi embernek. A szülők - mint szinte minden szülő - a mindennapos taposómalomban kicsit értetlenül, kicsit ellenségesen, kicsit bosszúsan veszi tudomásul az egyentől való elhajlást. Tartanak is tőle: mi lesz ebből gyerekből, az isten szerelmére, mérgesek is: miért pont a mi gyerekünkkel történik ilyesmi, és frusztráltak is, mert elveszi a hatékonyságukat és a gyerekeikkel kapcsolatos mindenhatóságba vetett hitüket.

A szerző. Dorthe Nors

Sonja és testvére, Kate eltávolodtak egymástól. Sonja talán a törés pillanatát is képes meghatározni, ugyanakkor képtelen közeledni a nővéréhez és a családjához, Szüksége is van rájuk, meg nem is. Tart mindentől, attól is, hogy ő lenne a hibás abban, hogy nem értik meg egymást. Ha pedig nem hibás benne, az ugyanolyan rosszul érinti, mint az előző feltételezés. Inkább leveleket ír Kate-nek, az anyjának, amelyeket aztán soha nem ad fel postára.

Követjük hát Sonja tanóráit a vezetésben, látjuk, amint van bátorsága oktatót váltani, ahogy valamikor képes volt elszakadni a családjától Koppenhágába, egyetemre menni, tanulni és a fővárosban maradni, vele szorongunk, amikor a nővérének képes alanyi igazságokra rányitni a szemét, és legszívesebben hangtalanul tátognánk rá: TAPINTAT, Sonja, tapintat, kussoljál... mert nem kell mindent kimondani, ami a testvérünkkel kapcsolatban eszünkbe jut. Lehet, még nem érett meg rá a helyzet, hogy tájékoztassuk valamiről, aminek befogadására ő még nem kész.

Mit tesz egy jó (jobb) oktató az emberrel? Hogyan oldja a görcsöket, amelyek elvezetnek ahhoz, hogy Sonja végre szembe nézzen saját árnyaival is? Notabene: le is tegye őket. Vagy itt még nem tartunk?

A mű remekül meg van írva, csak... nem érdekel. Ilyen mértékű megfelelni-, és beilleszkedni vágyással, de mégis különbözni mindenki mástól szindrómával nem tudok mit kezdeni. Elfojtások ezerrel, igazi problémákra való ráhangolódás nulla, konfliktushelyzetek felvállalása csak akkor, amikor már nagyon muszáj lépni: nem az én stílusom. Fájt olvasni a könyvet. Ez az asszony inkább rálátni szeretne az életére, semmint részt venni benne. Már pedig ez nem megy. Visszasírni a múltat, ami már nem létezik, rettegni a jövőtől, ami még nem létezik, cidrizni a mában, ami megtörténne, ha hagyná: anyám borogass.

Szeretnél többet megtudni a könyvről? Kattints!

Tetszik, amit olvastál?