"Az öregedésben az a legrosszabb, hogy az ember kifogy az ötletekből."
A könyv emlékekről és elengedésről szól.
Az apa búcsúja a fiától, a nagypapa búcsúja az unokától.
Ahogy ezt csak Backman tudja megírni.

Ebben a művében Backan saját félelmeit rendszerezi a halállal és az öregedéssel kapcsolatban. "Őszintén szólva nem azért írtam meg, hogy elolvassák" - böki mellbe az olvasót az előszóban, hanem saját megnyugtatására skribálta le erről a gondolatait, és ő az a fajta ember, aki leírva ért csak meg dolgokat a maguk teljes valójában.

Hát nem kerek kis történet kerekedett belőlük? Hát nem kiadta a kiadó?
Hálistennek.
A nyugati világ óriási tabuja a halál. Az öregedéssel még csak-csak tudunk mit kezdeni, dacára minden médiaharsogásnak, amely a fiatalság kultuszát tömi fejünkbe, de a halál, na az fúj, arról nem beszélünk, arról tudni sem akarunk. Amióta megszűnt a háztól való temetés, amióta személytelen kórházakban halunk meg, azóta irtózás van .. az ismeretlentől. Személyes meggyőződésem, hogy azért idegenkedünk és maradunk távol az emberi lét eme elválaszthatatlan aspektusától, mert nem ismerjük a folyamatot. Valamikor a haldoklás és a halál nem volt tabu. Ha egy mód van rá, én nem szeretnék kórházban meghalni, és (ha rajtam múlik) azt sem hagyom, hogy életem társa ott haljon meg.

A műben Backman nagyapója haldoklik. Ott a fia, Ted, az unokája, Noah, de csak az unoka tud hozzá közel férkőzni. Az unoka, aki nem célszerű, és amit a nagyapa mindig is szeretett volna elérni. Aki nem célszerű, az képes kitörni a társadalom által felállított szabályokból. Az megérti azt is, amit senki sem mond ki. A fiával, Teddel nem tud mit kezdeni a demenciába süllyedő apa, mert a fiú szenved és eleinte nem fogadja el hanyatló apjának kérdéseit, képtelen megérteni, hogy az apja még most is gyereknek látja, és szenvedőn hangsúlyozza ki, hogy ő már felnőtt, és nem jár iskolába. Aki élete teljében van és sosem tapasztalt még meg ilyen jelenséget, orvosilag sem képzett, hogyan is érthetné meg ezt a folyamatot. Sosem volt olyan kapcsolat közöttük, mint az unoka és a papa között. Persze, ebben mindig a felnőtt a hibás: se idő, se energia nincs saját gyerekünkre (tisztelet a kivételnek) karrier, lakóhelyépítés-vásárlás, családalapítás, és egyáltalán, a nagy betűs élet adta kihívásokra való válaszolás közben. Ahogy öregedik az ember, látja meg saját hibáit, bocsátja meg magának, és próbálja kiköszörülni a csorbát unokájában.

Tehát a nagypapa nagyon beteg.
Felidézi életútja fontos állomásait, miközben az agyában az unokájával társalog.
Az unoka pedig érti.
Biztosan sokat jelent a folyamatban az is, hogy Noah bensőleg nagyon hasonlít a nagypapára. Öntörvényű, kicsit kocka gyermek, aki ettől még nagyon szeretnivaló. Hogy egy példát mondjak a kockaságára: az iskolában dolgozatot kellett írni arról, hogy mi leszel, ha nagy leszel. Noah azt írta, hogy egyenlőre fontosabbnak tartja a kicsiségével foglalkozni. A tanárnő úgy véli, a fiú nem értette meg a kérdést, Noah szerint viszont a pedagógus nem érti a választ - és ehhez a vélelméhez körömszakadtáig ragaszkodik is.

Búcsúznak? Nagyapa érzi, hogy egyre szűkül be a rendelkezésére álló tér, a gyermek pedig tisztában van azzal, hogy az út, amelyre a papa lépett, visszatérés nélküli. Ilyenkor nagyon fontosak a szükség nélküli tettek és ajándékok. Megnevettetnek és visszanézésre sarkallnak, emlékek felidézésére adnak okot. Az élettől való búcsúzásban az alapvető dolgok hiánya tűnik fel a legjobban: egy-egy reggeli a verandán, a gaz a virágágyásban, a hajnal, az átlagos élet.

Nem vagyok Backman, ezért nem tudom visszaadni a könyvben leírtakat teljes valójukban. A kis mértékű félelem jó, előre vivő, óvatosságra, megfontolásra ösztönző, de nevetéssel még az is elűzhető. Az öregedés szükséges rossz, de elfogadás esetén nagyon békés tud lenni, a halál pedig.. földet rá. Minek rettegni előre tőle, amikor ráérünk akkor is érzelmet pazarolni rá, amikor odaérünk az .. átkelőhelyre. Érdemben hamarabb úgy sem tudunk foglalkozni vele, mert honnan is tudnánk, hogy milyen az, amíg a közepében nem vagyunk..? Mert, hogy odaérünk az átkelőhelyre, az fix.
Az lesz, ami lesz.
Ennyi.
(Tudsz hangtalanul sírni? Ha nem, ne olvasd a könyvet tömegközlekedési eszközön.)

Szeretnél többet megtudni a könyvről? Kattints!

A cikkben a fotó a szerzőt ábrázolja.

Tetszik, amit olvastál?