Akár 72 órán át futni egy huzamban? Él egy békés nép a könyörtelen Nyugati-Sierra Madre hegység völgyeiben, hegyoldalaiban, melynek tagjai képesek rá. Ők magukat csak rarámuriknak nevezik, de mindenki más tarahumara népként ismeri őket. Egy teljesen átlagos, a vadonban élő, régi, törzsi szokásaikat megtartó népről van szó, akik kiemelkednek az indiánok közül: a tarahumarák ugyanis a világ legjobb terep- és ultrafutói, ha szükséges, akár 3 napon át futnak hegynek föl, völgybe le a kis saját készítésű, nem túl strapabírónak kinéző szandáljaikban, közben kukoricakásán, babon, és chia magból készült italon élnek.

A képet készítette: Luis Escobar ultrafutó és fotós

Ez a visszahúzódó nép a spanyol conquistadorok elől menekült el először. Nem használnak fegyvereket, nem háborúznak, és sokak szerint annyira félénkek és visszafogottak, hogy a kukoricából készült furcsa ízű sörük és a rátermett asszonyaik nélkül valószínűleg már kihaltak volna, a férfiak ugyanis a saját feleségükhöz sem mernek közeledni csak úgy. Magukat a rarámuri névvel illetik, mindenki mást pedig - a rémisztő, gyilkos, szakállas conqistadorok után - chabuchinak neveznek, ami nagyjából annyit tesz, "pókhálóval beszőtt arcú".
500 éve nem futottak elég messzire: a könyörtelen vadnyugaton, ahol a veszélyes, harcos apacs indiánok fejéért 100 dollárt kaptak a fejvadászok, halomra mészárolták le a tarahumarákat. Mivel az apacsok igen erős és veszélyes harcosok, nem adják ingyen a fejüket, a rájuk külsőre nagyon hasonlító tarahumarákat gyilkolták százával a százdolláros jutalomért. Ekkor döntöttek úgy, hogy még messzebb futnak. A többi embertől, különösen a keresztény fehérektől jót sosem kaptak. Bevették magukat a mexikói Nyugati-Sierra Madre áthatolhatatlan, gyilkos völgyeibe - és oda már nem követték őket. 

Aki beteszi oda a lábát, az rendszerint nem kerül elő. Vagy a nap, a szárazság, vagy a kanyonok mélyén a váratlanul felbukkanó szélsebes áradások, szakadékok végeznek velük, vagy a kegyetlen drogkartellek, amelyek napjainkra behálózták az egész völgyet. A hatóságok egyrészt tehetetlenek ellenük ott, azon a helyen, másrészt a korrupció arrafelé igen jól üzemel. A rendőrök sem mernek behatolni ebbe a furcsa vadonba. A mexikói határvárosban a helyi drogbanda uralkodik: az oszlopokra kirakják a nem szívesen látott rendőrtisztek képét, amire tömegesen mondanak fel és költöznek át a határ túloldalára, ha lehetséges. Aki későn kapcsol, rövid úton megölik, a szokásos elrettentő módszerekkel, a fejeket pedig jól látható helyre teszik. Azon a helyen, a Chihuahua bejáratánál, a Barrancas felé vezető úton nincs törvény. Évente több száz lemészárolt civil, megerőszakolt majd kivégzett fiatal lány holtteste kerül elő. A tarahumarák világába ezen a rázós úton keresztül lehet eljutni, de ők sincsenek biztonságban: Manuel Luna, az egyik legtehetségesebb tarahumara futó 12-13 éves fiát, Marcelinót - aki szintén igen ígéretes futó volt, Christopher McDougall csak a Fáklyának, Johnny Stormnak nevezte, miután látta, hogyan mozog - az egyik ösvényen ölték meg a drogkartell tagjai. A hónaljába és a nyakába szúrtak, majd összezúzták a koponyáját. Hogy miért? Talán drogot akartak kicsempésztetni vele, amit nem vállalt? Talán látott valamit, amit nem kellett volna? Talán csak épp rosszkor volt rossz helyen?

Tarahumara lábbeli

Ha valaki mégis beteszi oda a lábát, hogy megtalálja e furcsa népet, nagyon szemfülesnek kell lennie: bár a tarahumarák ruhája igen feltűnő, fehér ágyékkötő és élénk, színes, általában narancssárga vagy piros bő ing alkotja elmaradhatatlan szandáljuk mellett a ruházatukat, de kék, zöld, és mindenféle erős, élénk szín is szerepel a ruhatárukban, az asszonyok szintén színes ruhákat hordanak, de mégis: ha ők nem akarják, nem fogja észrevenni őket a behatoló. Barlangokban, a hegyoldalakra tapasztott, mesterien elrejtett kis kunyhókban élnek, a különféle falvak is egymástól több tucat mérföldnyire fekszenek általában. A szokásaik is persze merőben eltérnek a megszokottól: ha szerencséd van, és mégis megtalálsz egy kunyhót, kifejezetten nagy illetlenség csak úgy bekopogni, ráköszönni egy tarahumarára. Ha akarsz tőlük valamit, akkor 20-30 méterre a barlangjuk vagy kunyhójuk bejáratától leülsz a földre, és pár percig csak üldögélsz, az ellenkező irányba nézve, mintha csak véletlen vetődtél volna arra. A házigazda észre fog venni, ha otthon van. Ha előjön és hozzád szól, nyert ügyed van, üdvözölheted őt: finoman összeérintve az ujjbegyeiteket, a "Kuira bá", azaz egyek vagyunk köszöntéssel. A tarahumarák még saját falubelijeiktől is szeretnek olyan távol élni, hogy ne lássák egymás lakhelyét. Azonban ha a házigazda nem lép elő negyed óra múltán sem, akkor nem vagy szívesen látott vendég: felállsz és odébbállsz. 

Scott Jurek, a legendás amerikai ultrafutó és Arnulfo Quimare tarahumara futó
A képet készítette: Luis Escobar

Ha a tarahumarák hajlandóak fogadni, akkor ételt és innivalót is kapsz. A menüjük nem valami gazdag: kukoricából készítenek szinte mindent, kukoricakása a megszokott ételük, legtöbbször babbal dúsítva, különleges csemege náluk az egér, amit csak ünnepnapokon fogyasztanak. Kukoricából készítik a sörüket is, és szeretik a lime-ot, és a belőle készült savanyú italt is. Hosszabb futás előtt és közben egy áztatott chia magból és limeléből álló italt isznak, ami elegendő energiát ad nekik. A tarahumaráknál nincs szegénység, de nincs pénz sem, mindent megosztanak egymással, és sokszor tartanak akár napokon át tartó versenyeket a falvak között. De ezek a versenyek nem a versengésről, a másik legyőzéséről, a széthúzásról szólnak, épp ellenkezőleg: összekovácsolják őket. Régebben több húst ettek, a vadászat miatt (is) lettek ilyen jó, kitartó futók. Marcelinónak, a balsorsú fiatal fiúnak a tanára mondta egyszer, hogy apád azért él, mert az apja gyorsabban futott, mint egy szarvas (vagyis utolérte és így le tudta ölni), a nagyapja apja pedig gyorsabban futott, mint egy apacs harcos nyílvesszője.
A visszahúzódó nép évente egyszer szokta kiengedni a gőzt, a tesgüinadának nevezett tivornyán, amikor erős, érlelt kukoricasört, házi tequilát fogyasztanak, és kiélik a vágyaikat, kiadják a sérelmeiket. Verekednek, belekötnek egymásba, miközben a feleségeik más férfiakkal élik ki magukat a környező bokrokban, a tizenévesek meztelenül hemperegnek és verekednek a porban. Ezen az éjszakán bármi megtörténhet, másnap aztán néhány monoklival, a kielégített vágyakkal, és néhány újonnan fogant, sokszor ismeretlen apától származó kis indiánnal együtt ismét békében, visszafogottan élnek. Ez az ünnepség egy szelep, ahol kiengedik a rossz gondolatokat és kiélik magukat, hiszen egymásra vannak utalva, de ők is emberek. Vannak saját vágyaik, érik őket vélt és valós sérelmek, de ezekkel nem foglalkozhatnak akármikor. 

Az ő hitük szerint a csillagok a kihunyt tarahumara lelkek, a férfiaknak három, a nőknek pedig négy csillaguk van, mivel a nők magukban hordozzák az új életet. Asszonyaik is rendkívül jó futók, és igen nagy tiszteletnek örvendenek, ők a falvak és a "futócsapatok" vezetői. 

Tarahumara asszony gyerekekkel
A képet készítette: Ralph Velasco

Bevallom, korábban nem hallottam erről a népről. Egy ideje már a tulajdonomban van, de egy véletlen folytán került mostanában előtérbe egy könyv: Christopher McDougalltól a Futni születtünk. Ő ír a tarahumarákról és az ultrafutókról, a 90-es és 2000-es évek nagy versenyeiről, és ez a nép és a róluk elmesélt történetek igencsak felkeltették az érdeklődésemet. A következő részben megismerhetitek az első tarahumara futókat, akik az egyik legveszélyesebb ultrafutó-versenyen vettek részt, egy asszony történetét, aki évekig az elmegyógyintézet rabja volt, holott nem volt semmi baja, és Caballo Blanco, a Fehér Ló történetét is.